Miért magyar közoktatást?
Amikor az okot kutatjuk, miért nem a magyar nyelvű oktatást választja egy magyar család a gyermeke számára, legtöbbször azt az érvrendszert találjuk, hogy a szerb nyelv tökéletes tudása az, ami biztosabb életpályamodellt biztosíthat gyermeküknek. Ma empirikus adatok bizonyítják, maguk a nemzetközi PISA-kutatás eredményei, hogy ez koránt sincs így. Nem csak Szerbia vonatkozásában feltárt tény, hogy az eredményes, hatékony tudáselsajátítás és -alkalmazás az anyanyelvű oktatás kérdése. A legutóbb 2009- ben végzett mérések Szerbiára vonatkozó eredményeivel (443 pont szövegértési, matematikai és természettudományi területen) sajnos a sereghajtók között szerepelünk Európában. Ezen belül, azok a gyerekek, akik otthon a magyar nyelvet használják, de az iskoláztatásuk nyelve szerb, még ennél is gyengébb eredményeket értek el (matematika 426, szövegértés 424, természettudomány 441 pont). Az eredmények azért mérvadóak, mert pontosan azt mérik, mennyire tudják a fiatalok az iskolában megszerzett tudást a tantervi környezettől függetlenül alkalmazni, integrálni, ezáltal a munkaerőpiacon sikerrel helyt állni. Karriert befutni.
Az viszont kimondottan jó hír, hogy a vajdasági magyar oktatásba járó gyerekek eredményei jobbak. A kívánatos 500 pontos eredményhez közelítve felülmúlták a többségi nemzethez tartozó társaikat. Szövegértés tekintetében 466, természettudományok tekintetében 464, míg matematikából azonos pontszámot értek el a szerbiaival (443).
Jól értelmezhető mindez. Magabiztosságot, tudást, önkiteljesítést akkor tudunk elérni, ha környezetünket jól értjük, és minket is jól értenek. Ha a tanulás folyamatában állandó nyelvi hiányosságokat pótolunk, ahelyett, hogy a tudást mélyítenénk az nem segíti sem önbecsülésünket, sem a hatékony tudáselsajátítást. Hosszú távon inkább gátolja karrierünk kiteljesedését, mint segíti azt.
Hogyan alakul mindez fejlődésünk folyamatában? Az, hogy mit gondolunk önmagunkról, hogy mennyire éljük meg magunkat értékesnek, szerethetőnek, hogy mennyire hisszük el magunkról, hogy kiteljesedhetünk, annak a függvénye, hogy milyen jelzéseket kapunk a külvilágtól, szociális környezetünktől. Mindenekelőtt függ attól, hogy gyermekkorunk mennyire biztonságos, a gyermekkor igényeinek megfelelően játékos, érthető, kiszámítható és önbizalmat fejlesztő. Mi adja gyermekünk biztonságélményét? Az, hogy szeretjük, gondozzuk, elfogadjuk, hogy előrelátható és belátható számára az a keret, amiben él, működik, és amiben teljesítenie kell. A biztos hovatartozás élménye: az vagyok, akit így és így hívnak, akinek ez és ez a családja, aki itt és itt él, ennyi és ennyi éves, így és így beszél. Mindez olyan keretet ad, amelyben a gyermek is jól tájékozódik, és amelyben őt is jól értik.
Képzeljük el, hogy az otthon biztonságából, ahol már jól és ügyesen működik gyermekünk, ahol értik a jelzéseit, szavait, mondatait egyszer csak bekerül egy számára eladdig ismeretlen közegbe, ahol nem lehetnek ott a szülei, de helyette ott vannak ismeretlen felnőttek és sok-sok gyerek. Óvodába indult. Alkalmazkodnia, beilleszkednie kell. Képviselnie, elfogadtatnia magát a „tömegben”. Arra, hogy ezt jól képviselje, egyetlen eszköztára van: a nyelv. A nyelv, amit ismer, amely jelzőrendszerén keresztül kifejezheti szükségleteit, kérdéseit, kétségeit és amin keresztül fejleszthető a tudása. Gondoljunk csak bele, milyen hihetetlenül elesettnek és tehetetlennek tudjuk mi felnőttek megélni magunkat külföldön, ahol nem tudunk beszélni, és nem értenek bennünket. Szörnyű érzés, pedig felnőttként sokkal tágabb eszköztár áll a rendelkezésünkre, hogy megoldjuk a nehéz helyzetet. Esetünkben azonban egy három-, négy-, ötéves gyermekről beszélünk, aki eddig azt tapasztalta, hogy értik őt, reagálnak az igényeire és jelzéseire. Aztán egyszer csak olyan helyzetbe került, pl. óvodába, ahol az óvónő nem ismeri a nyelvét, és ő sem érti mit várnak el tőle. Két esélye van a történetnek. A jobbik, ha gyermekünk addig sír, tiltakozik, verekszik, amíg magasabb nyelvtanulási eszméinket félretéve kiíratjuk, és átvisszük egy, az anyanyelvén működő csoportba, vagy a másik, hogy visszahúzódik, kivonódik a csoport életéből. Feladja. Azt tanulta meg, hogy nem számít, mit jelez, nem számít, hogy érez. Ott kell maradnia, ahová elhelyezték. Ez azonban cseppet sem fogja önbizalmát, önérvényesítési igényét fejleszteni.
Az óvodáskor végére gyermekünk már tud csoportba működni, játszani, teljesíteni. El tudja fogadni más felnőttek utasításait. Egyre jobban érdeklik a külvilág történései. Érdeklődése a családról fokozatosan kifelé fordul. A külvilág törvényszerűségei, betűk, számok elvont világa kezdi érdekelni. Nyelvi kifejezőkészsége meglehetősen fejlett. Jól tájékozódik a világban már kizárólag nyelvi eszközök segítségével is.
Iskolába indul. Bekerül egy olyan környezetbe, ahol meghatározott készségek mentén kell tudnia teljesíteni, befogadni azt az egyre absztraktabb tudást, amire épül az iskola nyelvezete, fogalomtára, tananyaga. A befogadás bázisát, ezúttal sem más, mint a nyelv adja. Amennyiben ez a nyelvi bázis nem eléggé felépített, mert nem a családban használt biztonságos és ismerős nyelv az iskola nyelve, akkor a gyermek startban lépéshátrányból indul. Lépéshátrányból azért, mert nem beszéli annyira jól, vagy egyáltalán nem beszéli azt a nyelvet, esetünkben legyen ez a szerb, amire már a tudást kell építeni, nem pedig a nyelvi készség hiányosságait pótolni. A gyermek magabiztossága, önbizalma, önértékelése veszik el, bizonytalanodik el olyan mértékben, hogy nem biztos, hogy a közoktatás tizenkét éve alatt helyre tud billenni. Ezt támasztják alá a PISA-felmérés előbb említett eredményei is.
Az ,,ide nekem az oroszlánt” az a vállalás, amit csak magabiztos, önbecsüléssel rendelkező, magát megvalósítani akaró fiatal tud magáévá tenni. Mindnyájan ilyen gyerekeket szeretnénk. Tegyünk érte, hogy ez megvalósítható vállalás legyen saját életünk kiteljesítése és közösségünk fejlesztésének érdekében.
Joó Horti Lívia
pszichológus