Gyerek híján elveszünk

Tény, hogy fogytunk. Az is tény, hogy ha ilyen ütemben folytatódik a vajdasági magyar közösség zsugorodása, akkor a következő népszámlálásra számunk megfeleződik az öt évtizeddel ezelőttihez képest. Azzal kapcsolatban, hogy 2002 és 2011 között miért csökkent 12,5 százalékkal a vajdasági magyarok száma, több elemzés, értékelés is született. Ezúttal arra igyekeztünk választ kapni, hogyan lehetne megállítani a népességfogyást. Erről dr. Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács elnökével beszélgettünk. 

Hogyan fogadta a hírt, hogy kilenc év alatt 36 ezer fővel csökkent a vajdasági magyarság lélekszáma?

– Valótlanságot állítanék, ha azt mondanám, hogy megleptek az eredmények. Persze azzal is tisztában kell lenni, hogy minden népszámlálás és minden statisztika csak annyira pontos, amennyire az adatbevitel pontos volt a terepen. Ahogyan a vicc is mondja: „A statisztika tudománya a pontatlan adatoknak a hihetetlenül pontos és tudományos feldolgozása.” Persze nem gondolom, hogy a népszámlálás tekintetében ez teljesen így van. A népszámlálás egyik tanulsága, hogy elsősorban az alacsony születésszám miatt Szerbia népességszáma markánsan csökkent. Ehhez a lélekszámcsökkenéshez mi, magyarok, erőteljesen hozzátettük a magunkét. A magyar és a más vajdasági nemzeti közösségek számának csökkenése elsősorban a közösségek elöregedésében és az alacsony születési mutatókban keresendő. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert félreértelmezhető kommentárok is születtek a népszámlálás eredménye kapcsán. Nem az elvándorlás és az asszimiláció a probléma legkomolyabb kiváltója, hanem a gyermekvállalás hiánya. A magyarsággal kapcsolatban van egy érdekes eredmény: a magyarok összlétszáma, valamint aránya mindenhol és minden szinten csökkent. Országos szinten a közel négy százalékról majdnem három százalékra csökkent a magyarság aránya, vajdasági szinten pedig 14,5 százalékról nagyjából 13 százalékra esett vissza részesedésünk. Ez számomra kicsit meglepő. Nem az, hogy az összlétszám csökkent, hanem az, hogy arányunk mindenhol visszaesett. Ezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy ez valamiféle manipuláció eredménye, csak furcsállom. Azt is tudni kell, hogy sok a rejtőzködő ember és ezzel kapcsolatban is vannak fenntartásaim. Országos szinten 160 ezer ember nem kívánta megvallani nemzeti hovatartozását. A magukat korábban jugoszlávnak vallók egy része, akik általában vegyes házasságban születtek, feltehetőleg rejtőzködésbe  menekültek. Bár erre alkotmányos joguk volt, én mégis sokallom a 160 ezret. Nem látom okát, hogy identitásának vonatkozásában miért kellene valakinek jobban rejtőzködnie, mint kilenc évvel ezelőtt. Kicsit abban is reménykedtem, hogy a kedvezményes honosítás rendszere és az a tény, hogy közel 50 ezer szerbiai polgár jutott magyar állampolgársághoz, majd forrása lehet a magyarok létszámbeli statisztikai növekedésének, legalább helyenként. Tudjuk, hogy olyanok is kérvényezhették a magyar állampolgárságot, akik egyébként nem vallják magukat magyarnak. Reméltem, hogy azok a bizonytalan identitású, több nemzetiséghez kötődő személyek, akik elnyerték a magyar állampolgárságot és útlevelet, már nem is olyan bizonytalanok és közelebb kerültek a magyar identitáshoz. Most sajnos úgy tűnik, hogy a magyar állampolgárság egyeseknek csupán önérdekből kellett, de nem eredményezett náluk identitás-erősödést, ezért a népszámlálás anonimitásában ezek közül az emberek közül sokan inkább nem vallottak nemzeti hovatartozásukról.

Mit tehet, vagy tehet-e egyáltalán valamit az MNT a magyarok népességfogyása ellen?

– Ez nem akarás, vagy vágyakozás, hanem cselekvések kérdése. Ki kell mondani, hogy a magyar közösség politikuma, a jeles közéleti szereplők, a közvéleményt formáló erők, személyek, médiumok, szervezetek bűnösen tétlenek voltak az utóbbi harminc évben, amikor drasztikusan csökkenni kezdett, illetve csökkent a magyar közösség lélekszáma. Ezek a dolgok nem úgy működnek, hogy jól van, most lesz a népszámlálás és fél év alatt majd teszünk valamit a jobb mutatókért. Hosszútávú programok és intézkedések szükségesek. Ezen a téren eddig bűnös mulasztások sorozatával találkoztunk. Tudni kell, hogy egy politikai és kulturális közösség bizonyos létszám alatt nem maradhat fenn saját intézményrendszerével rendelkező tényezőként. Most, amikor 300 ezer és 200 ezer között van a magyarok lélekszáma, két veszéllyel szembesülünk. Az egyik veszély az, hogy ha ez a csökkenő tendencia így folytatódik, akkor megszűnünk politikai, kulturális tényező lenni Szerbiában. Saját relatív súlyunk lehetetlenítené el, hogy beleszóljunk a dolgokba. A politológusok és a szociológusok szerint a bűvös határszám ilyen vonatkozásban pont a 250 ezer környékén van. Ez a mezsgye a gazdag magyar intézményrendszert is veszélyezteti. Ha így folytatódik a fiatalság számának és összlétszámnak a csökkenése, akkor gazdasági és egyéb kényszerítő okok miatt beomlik a vajdasági magyarság intézményrendszere. Ha pedig egyszer beomlik a rendszer, újjáépíteni többé már nem lehet. Hogy mit lehet tenni? Az MNT hajlandó odaállni a szükséges cselekvés élére. Ennek a cselekvésnek három nyomvonalon kell elindulnia.

AZ IGAZSÁG FÁJ, DE KÖZÖSSÉGMENTŐ 

Az első nyomvonalon elindulva tükröt kell állítanunk a közösség elé. Tudatosítani kell a helyzet komolyságát. Nem pánikot kell kelteni, nem süllyed a Titanic, de mindenkinek meg kell értenie, hogy pengeélen járunk és meg kell tudnia az ehhez vezető okokat. Lehet, hogy az igazság fájni fog az embereknek. A közéleti személyek gyakran esnek abba a hibába, hogy csak azt mondják a közösségnek, amit az hallani szeretne. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor többé már nem lehet e szerint a rossz gyakorlat szerint eljárni és az igazat kell elmondani a polgároknak: nyersen, őszintén, figyelemfelkeltően, minden csatornán. Ha az alacsony születési számok okáról beszélünk, nem állíthatjuk azt, hogy ez a rossz anyagi körülményekkel és a hiányzó munkahelyi biztonsággal magyarázható. Ez nem igaz. Amikor a legjobban élt ez a magyar közösség, akkor érlelődött meg a mai helyzet alapja: a nyolcvanas évek elején. Akkor fordult a pozitív népszaporulat negatívba. Ezért valótlanság, ha gazdasági okokkal próbáljuk a problémát magyarázni. Ugyanabban az országban élünk a romákkal és a bosnyákokkal. Ők sokkal rosszabbul élnek, de mégis vállalják a családalapítást. Ezek azok a józanító mondatok, amelyeket ki kell mondanunk és máshol kell keresnünk a bajok forrását.

VISSZAHOZNI A VALÓS ÉRTÉKEKET

A második nyomvonal arról szól, hogy közösségi összefogással meg kell kísérelnünk néhány kivesző, elvesző, tönkretett értéket újjáéleszteni az emberek fejében és lelkében. Ezek bennünk szunnyadó értékek, amelyekre rátelepedett a fogyasztói kultúra által kreált gennyes réteg. Az emberek lelkében, családjaikban ezek az értékek továbbra is élnek, csak kicsit meg kell tisztítani a felszínt. Ezek az értékek az anyaság, a család, a nagycsalád, a keresztény értékek, az összetartás és az összetartozás, a felebaráti szeretet, az áldozatvállalás, a felelősségvállalás. Ezeket az értékeket nem véletlenül nyomták el. A nyugatról áradó fogyasztási kultúra egyfajta pszichológiai hadviselés. Korábban a szocializmus agymosása is rengeteg kárt okozott. A szocializmus szétverte a gazdaságokat, a mezőgazdaságot, a jól működő nagygazdákat, megnyomorította az egyházat és elvette tőle azokat a funkciókat, amelyek a templomon kívüli karitatív és szociális területeket érintették. Rá kell jönnünk: a mai bajoknak forrása, hogy mindezeket a dolgokat és a család fontosságát szétverték. Az emberek ma úgy vélik, család nélkül, szingliként is boldogan élhetnek. A társadalomban az anyának nincsen megbecsülése. Ahelyett, hogy egy három gyermeket vállaló és azokat felelősségteljesen nevelő nőt piedesztálra emelnének, sokan megvetik az ilyen asszonyt. Lesajnálják, ellehetetlenítik az életét. Nézzük csak meg, hogy hogyan viselkednek a gazdasági társaságok a gyermeket vállaló nőkkel. Az embereket egy pillanatra le kell állítanunk, gondolatokat kell számukra megfogalmaznunk és példákat kell bemutatnunk. Meg kell mutatnunk, hogyan érzik magukat a családi modellben élő emberek. Ma a nagyszülők azt gondolják, hogy hetvenévesen még mindig a pénzt kell hajszolniuk. Pedig minden életciklusnak megvan a maga szerepe, a nagyszülők szerepe pedig az, hogy unokáikkal foglalkozzanak. Ez így volt ősidők óta és ma sem lehet másképpen. Vagyis lehet, de az nem természetes, és ha nem a természetes szerepekkel összhangban élünk, akkor közösségként és egyénként is megbetegszünk.

INTÉZKEDÉSEK A MINÉL TÖBB BABÁÉRT

A harmadik nyomvonal az intézkedések foganatosításáról szól. Ezen a nyomvonalon járva kell megszüntetni az okokat, amelyek az előbb részletezett helyzethez vezettek. Központba kell emelni az anyát. Persze a XXI. században a nők már nem háztartásbeliek négyosztályos végzettséggel. Nem ez az ideál. A problémát sikeresen kezelő országokban annak a nőnek, aki szép és vonzó szeretne maradni a szülés után és társadalmilag elismert munkát kíván végezni, lehetővé tették, hogy mindezt ne kelljen feladnia a családvállalás miatt. Ezt a részfoglalkoztatással, a távmunkával és a félmunkaidővel is el lehet érni. Aki négy órában dolgozik, az képes ellátni a családját és a háztartást, de nem adja fel munkáját. Legyenek olyan munkahelyek, amelyeket az anyák számára nyitottak és amelyek őket hívják. Nagyon fontos a gyermekellátó rendszer is. Olyan bölcsődék és óvodák szükségesek, ahol az anya egész munkaidejében vállalják a gyermeket. A kedvezmények rendszerét is ki kell építeni: az a nő, aki vállalja a több gyermek jelentette édes többletterhet, az kapjon olyan kedvezményeket, amelyekkel az állam és a társadalom értékeli, illetve elismeri a nő nagyszerű tettét. Olyan intézkedések szükségesek, amelyeknek gyakorlati, anyagi és szimbolikus jelentőségük is van. Igenis vannak olyan intézkedések, amelyek serkenthetik az értékváltást és a gyermekvállalást. Hiszen minden nőben ott van az anyaösztön, a férfiakban pedig a család oltalmának ősi ösztöne. Miért kellene elnyomni a bennünk rejlő és élő természetes ösztönöket? A mai körülmények között is engedni kell kibontakoztatni ezeket. Mindezt persze az MNT nem tudja egyedül megvalósítani, a szerb állam közreműködése is szükséges lenne. De azt is tudom, hogy a másra mutogatással semmi sem oldódik meg. Nem azért vagyok itt, hogy másra mutogassak. Ha más mindezt nem teszi meg, akkor mi fogjuk. Sok más olyan dolgot is elvégeztünk, amit egyébként másnak kellett volna. Persze a többségben magyarok lakta  önkormányzatokkal kell partneri viszonyt kialakítanunk, hogy azok konkrét intézkedésekkel támogassák a gyermekvállalást. Ha komolyan vesszük ezt a feladatot és mindannyian megértjük az intézkedések szükségességét, akkor az eredmény sem marad el. Hiszem, hogy egy-két éven belül érezhetőek lesznek a különbségek. Persze tudni kell, hogy ha el is kezdjük növelni az évente megszülető gyermekek számát, a meghaló emberek számára nem tudunk hatni. Jelenleg nagyjából 3 ezer magyar tűnik el évente azért, mert ennyivel kevesebben születnek, mint amennyien meghalnak. Ha mi a 2 ezer megszületendő gyermek számát mondjuk 2500-ra növeljük, akkor nem 3 ezerrel, hanem 2 ezerrel, vagy 2500 magyarral lenne kevesebb évente. A tendencia megfordítása már azt jelenti, hogy le fog állni a drasztikus lélekszámcsökkenés. Szeretném, hogy ahogyan az autonómia terén mi járunk a Kárpát-medencében az élen, úgy ebben a témakörben is vezető szerepet töltsünk be. Nem csak a Kárpát-medencében, hanem Szerbiában is. Van rá esély, hogy a szerb állam is foganatosít az eddigieknél kézzelfoghatóbb intézkedéseket. Mi pedig ráfűzzük magunkat ezekre. Ha ezt esetleg mégsem tenné meg a szerb kormány, akkor önkörben kell sok mindent megoldanunk.

Értesüléseink szerint az MNT már megkezdte a Demográfiai Stratégiai Akcióterv előkészítését. Mikorra várhatjuk ezt a dokumentumot?

– A tervek szerint legkésőbb tavasszal megszületik a Demográfiai Stratégiai Akcióterv. Ebben a dokumentumban mindaz a terület helyet kap, amiről az előbbiekben beszéltem, csak sokkal részletesebben, programokkal, végrehajtási határidőkkel és felelősekkel kiegészítve. A stratégia írásában szakemberek is részt vesznek, demográfus szociológusok, a magyar többségű önkormányzatok adott területért felelős, hozzáértő képviselői, a nagycsaládosok meglévő egyesületének képviselői, történelmi egyházaink, elsősorban a katolikus egyház illetékesei, valamint az MNT holdudvarában lévő intézményrendszer ezen területtel foglakozó szakemberei. A stratégiát kidolgozó munkacsoportba valószínűleg a média képviselőit is meghívjuk, hiszen úgy vélem: cselekvésünk hatékonysága nagy mértékben függ attól, hogy mekkora szintig tematizálódik ez a kérdés a közbeszédben. A médiának az előbb részletezett értékek leporolására irányuló intézkedésekben is kulcsszerepe lehet. Ha megszületik és elfogadjuk a stratégiát, akkor már 2013-ban foganatosíthatunk a három nyomvonal mentén az intézkedéseket.

Pesevszki Evelyn