Angi-jelenti, a remény és a filmes ország
Angi-jelenti, a remény és a filmes ország
2011. december 12., hétfő
– Dehát nem érted, hogy az Angit azért fizetik, hogy jelentést csináljon? – erre a mondatra léptem be az irodába. Két fiatal munkatárs (nevüket elhallgatom, nehogy megbélyegezzék őket) erről beszélgetett az álmos, nehezen induló hétfő reggelben.
Összeszorult a szívem, hiába, Kelet-Európa olyan hely, ahol a jelentés szóra összeszorul az ember szíve és nem érik meglepetések, vajon ki lehet az, akiről beszélnek? Rájuk is kérdeztem. Egy újságíróról beszélgettek. Nem nyugodtam meg, a gyanú árnyéka ellepte szívemet. Egy magyarországi újságíróról – tették hozzá. Nem vajdasági, nyugodtam meg – pedig azt hitted, mi? – néztek rám fiatalosan mosolyogva (tulajdonképpen ezért hallgatom el a nevüket), az Angi jelenti című, az M1-en látható műsorról beszélgettünk – hülye címe van.
Még mindig jobb, mintha a jelentés volna az, tettem hozzá.
2011. december 12., hétfő, néhány órával később
A szokásos hétfői koordináció a Hivatalhoz fordulókkal való adminisztratív kapcsolattartás módozatairól szólt. Közben az jutott eszembe, hogy Kelet-Európában szakértőből, elégedetlenkedőből és időből van a legtöbb.
Ha az elégedetlenkedő szakértők idejük töredékét szakértői munkájuk és (helyzet)jelentésük megírása helyett megoldásokra fordítanák...
2011. december 13., kedd
Dudás Károly átvette Budapesten – ,,hazám fővárosában” ahogyan ő fogalmazott – a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, amit követően a szabadkai főkonzulátuson Korsós Tamás főkonzul által szervezett fogadás keretében ünnepelt meg. Rendhagyó volt az ünnepség és a helyzet, hiszen Dudás Karesz maga ragaszkodott ahhoz, hogy Budapesten vehesse át a díjat. Milyen sokan vannak, akik ott élnek, de egyetlen pillanatra sem tekintik /tekintették fővárosuknak Budapestet. Dudás pedig következetesen, folyamatosan, dacosan, rokon- és/vagy ellenszenvesen mindig így beszélt.
Viszont nem ír regényt. És ez baj. Lehet, hogy sokaknak nem tetszene a Matuska-regény, ha végre megírná. És sokaknak meg tetszene. De nem ez számít.
Ennek kapcsán az jutott eszembe, most, hogy hatvan éves lesz a Kanizsai Írótábor, jó volna, ha valaki venné a fáradtságot és magnóval körüljárná az írókat: a mostani hetven-, hatvan-, éveseket, ötveneseket, negyveneseket, harmincasokat.
Vagy az derülne ki, hogy véleménykülönbségeik ellenére is leültek egy asztalhoz, megjelentek ugyanazon termekben/rendezvényeken/kiállításmegnyitókon, vagy az derülne ki, hogy ilyesmi nem fordulhatott elő. Mert akkor mindannyian ugyanazt gondolták. (Ami természetesen butaság, finoman szólva lódítás.)
Természetesen magam is azt gondolom, hogy az írótábor így, ebben a formájában – nevezzük írók nélkül írótábornak vagy egy szűk, kizárólag politikailag motivált találkozóhelynek – nem jó.
De attól még a kérdés, kérdés marad: képesek vagyunk-e vélemény és világlátásbeli különbségeink ellenére közössé tenni egy hatvan éves rendezvényt.
Ha Dormán Lászlónak fotókiállítása volna – az aranykorról, a nyolcvanas évekről, amikor még mindenki eljött, aki írt és még senki nem hagyta el az országot – megjelennének-e a megnyitón a fotók még élő szereplői.
Az a reményem, hogy igen.
2011. december 14., szerda
A Kulturális Bizottság ülésén elfogadásra került a kultúra jövő évi munkaterve. Az egyebek alatt Siflis Zoltán elnök beszámolt arról, hogy napokon belül elfogadják a filmtörvényt, amiről sem közvita nem volt, sem szakértőkkel való egyeztetés. A miniszter szerint – ezt már a B92 hírportálján olvastam – ez egy rendben lévő törvény lesz.
A magam részéről nem kételkedem, nem láttam a törvényt. Azonban nem tudom, mit szólnak ehhez a nyilvánosságra és a szakértők bevonására olya sokat adó szakértők. Vajon hangot adnak-e elégedetlenségüknek. Vagy azt csak a közösségi ügyeink kapcsán teszik.
Lovas Ildikó