A huszárok esete a partizánokkal
Május 16., szerda
A Népkör amatőr színjátszó társulatának történetével foglalkozó kötet, Garay Béla: Magyar műkedvelők az őrhelyen című könyvének bemutatójára készülve azon töröm a fejem, látszódik-e, tetten érhető-e az a változás, amivel a kulturális eseményekhez, kortárs és hagyományőrző tevékenységhez viszonyul a 2010-ben felállt új Magyar Nemzeti Tanács.
Az MNT csakis saját pályázatain, ezidáig 30 millió dinárról döntött a kulturális bizottság és 75 millió forint értékben pályázott magyarországi forrásokra, amelyekből nem csak rendezvények, intézmények, projektumok kerültek támogatásra, hanem olyan több évtizedes lemaradást is pótolunk, mint az állandó vajdasági magyar képzőművészeti kiállítás 1830–1930 felállítása.
A Garay-könyv kapcsán azért merül fel mindez, mert a szerző, aki a könyvet 1971-ben, a Népkör fennállásának 100 évfordulójára szerette volna megjelentetni, ezt nem tehette meg.
Azóta pedig – egészen a mostani, 41 évvel későbbi pillanatig, amíg a kiadó nem kereste fel az örökösöket – senki nem tett azért, hogy e kötet megjelenjen. Most a Magyar Nemzeti Tanács vállalta magára, hogy támogatja a kötet megjelenését.
Május 17., csütörtök
A Népkörben megtörténik a Garay-könyv bemutatója. Visszaemlékező, egykori népkörösök idézik fel a szerző alakját, az amatőr színjátszók történeteit: amikor a testvériség–egység szellemében – ma ezt úgy mondják, hogy a nemzeti központokkal szemben a polgári értékrendet támogató szellemiség, amely szerint nem fontos a nyelvi, vallási, nemzeti hovatartozás – megtekintette a János vitézt a város kultúrfelelőse, nagyjából meg volt elégedve a produkció színvonalával. Igaz, hogy a szöveget nem értette, de alapvetően tetszett neki a darab, csak nem találta eléggé modernnek, kellőképpen időszerűnek. Szerinte a huszárokat partizánokkal kellett volna helyettesíteni, mert az modern és a korszellemet is kifejezi.
Május 18., péntek reggel
A postaládámban egy újabb száma a Szabadkai Magyar Hírlapnak, főszerkesztője az MNT Humentis-színekben bejutott tagja, Hadzsi János.
Ezen magánlapon az áll, hogy húsz dinárba kerül, de folyamtosan ingyenes példányként jelenik meg a postaládámban, gondolom, másokéiban is. Erre azért kerülhet sor, mert – az MNT javaslatát áthúzva – a szabadkai önkormányzat az adófizetők pénzéből bőségesen támogatja.
Május 18., péntek estefelé
A hátsó udvarban a nagymama kutyája szétrágta a csirkék közelébe gondosan odakészített újságot. Vitte a szél a fecniket.
Erről eszembe jutott, hogy a kilencvenes években, a vajdasági magyar újságírás nagyszerű korszakában, amikor is én újságíróvá neveledtem, milyen megtisztelő volt bizonyos újságokba írni és mennyire elképzelhetetlen volt más orgánumokban megjelenni. És ez nem csak ideológiai megfontolás tárgya volt, hanem színvonal kérdése is.
És arra gondolok, hogy az idén tavasszal útjára indított magyar nyelvű Blic kapcsán bennem nem is az a kérdés merül fel elsősorban, amit sokan megfogalmaznak: az albán, horvát, román nyelvű melléklet mikor indul útjára?
Hiszen tudom a választ. A ,,polgári” értékrendben nincs helye a nyelvi és egyéb apróságoknak. Hogy akkor magyarul miért mégis? Természetesen az avítt huszárok miatt.
Bennem az a kérdés merül fel, vajon a színvonal már egyáltalán nem számít? Úgy értem, akad szerb nyelvű liberális napilap, amelybe megtiszteltetés írni. A Blic, valljuk be, nem az értelmiség szócsöve, nem dicsekedhet különösebb igényességgel. Fájdalmas felismerés, hogy mintha eltűnőben volna a szakmai méltóság. Különben hogyan kerülhetnek egyetemi tanárok a Blicbe?
Lovas Ildikó