Szinek és mosópor - közelítés
2012. augusztus 20., hétfő
Az még vasárnap este volt, amikor a filmet megszakító reklám ötletességén elámultam, kiestem néhány hetet a tévénézésből, azért történhetett meg, hogy nem ismertem ezt az olimpiához kötődő mosópor- reklámot.
Azt mondja, hogy nem az a fontos, milyen színekkel jössz haza az olimpiáról, hanem az, hogy milyen színekkel mentél, és a piros, kék, fehér színeket ragyogva tartja meg az adott mosópor. Szerbia színeire vigyáz a mosópor. A nevét nem írom le, nem vagyok járatos marketing ügyekben (sem). Még egyetemista voltam, mikor a Képes Ifi nem megválasztott főszerkesztőjétől megtanultuk, hogy a reklám nagyon fontos, alap. Brown, a forma, amelyhez az Ön kezét tervezték – ez volt a világbajnok reklámmondat, amit sokszor értelmeztük, hajajaj, más idők, más évszázad, más világ, keleti és nyugati világ, ámulat, falak, remények.
Ez jutott eszembe vasárnap este, nemzeti ünnepünk előestéjén.
És arra gondoltam, hogy nekünk, magyaroknak is jó ez a mosópor reklám. A mi színeinket is vigyázza, ne fakuljanak. És igaz, hogy nem az a fontos, milyen színekkel jössz haza (csillogó arany, finoman sápadó ezüst és karcos bronz), de azért jobb, ha a 9. helyen áll az ország, a nemzet, mint az, ha hátul van. Kullog.
Erről viszont eszembe jutott egy rádiós kritika, amiben finoman lehányja a közvetítést az újságíró – nem hallgattam rádiót sem, nem tudom értelmezni, nem tudnék viszonyulni a kritikához –, de nem csak azt, hanem a nemzeti öröm körül kialakult állapotot, azt mondja, nacionalista módon történt a közvetítés, ami átragadt a közönségre is, ,,átragad a nemzetének érmeit gondosan számolgató, a győzelmeket valami közlési mámortól megittasulva a közösségi oldalakra posztoló közönségre, nyugtalanít, s a legnagyobb megértéssel sem tudok azonosulni vele.”
Láttam embereket, különböző nemzetekhez tartoztak, akik a nyaralóhely kávézóit megtöltve, szemérmetlenül, leplezetlenül, időnként egészen vad tekintettel szurkoltak, számoltak, csaptak a levegőbe az öklükkel.
Nem nyugtalanított a látvány, mint ahogy a fenti vélemény sem nyugtalanít, mindkettőt értem. Viszont azt nem tudom, erről a nemzeti érzelemre alapozódó globalista, huncut, a fogyasztói biztatást nemzeti színekbe csomagoló reklámról, ami ráadásul kihasználja – a cikk szerzője szerint – nacionalista szurkolók szemére is vetett nemes versengést, de olyképpen teszi, hogy pontosan azt hangsúlyozza (nem fontos, milyen színekkel jössz haza, hanem az, hogy melyekkel mentél ki az olimpiára), mit kellene gondolnom. Vagy mit gondolnának erről azok, akikkel egyetemi éveink alatt együtt reckáztuk a jó és rossz reklámokat. Újságírók, tanárok, mérnökök, orvosok lettek időközben. Más és más országokban, más és más kontinensen élnek és szurkolnak, ki-ki a saját nemzetének.
Ezen törtem a fejem augusztus 20-án is. Hallgattam a közvetítéseket és próbáltam kitalálni, milyen érzések öntik el az embereket.
Én ebben nem vagyok kompetens, csak érzéseim vannak, amikor például azt hallom, hogy Ludovika, annyi minden eszembe jut, ez is: ,,1985. május 15. este 8 óra. A helyszín az Astoria Kossuth Lajos utcai különterme. Örley-kör alakuló ülés. Akkor nem esett az eső. Enyhe, jó idő volt. Szerdai nap.” Nem merültek még fel a fájó kérdések, de volt a levegőben valami finom illat, gondolom, az ellenállás és a nemzet illata.
Szenteleky-emléknap volt Szivácon.
Teljesítményük elismeréseként, a magyar közösségért végzett munkájukért kitüntették Harmath Károlyt, Karna Margitot, Szöllősy Vágó Lászlót, a kúlai Népkört. Az bizonyos, hogy ők sohasem, egyetlen alkalommal sem méricskéltek, viszont a színekre életük, munkásságuk egészével vigyáztak.
2012. augusztus 23., csütörtök
Dormán László fotói, melyek az idén 60 éves Kanizsai Írótábor egyik központi eseményét jelentik, betöltik majd a főteret, elképesztő történeteket elevenítenek fel. Pillanatokra olyan, mint amikor az ember pontosan tudja, hova tartozik, hogy a Kanizsai Írótábor nem három-, nem egy- és nem sokszínű. De lehet, hogy ez egy másik századból való tapasztalat, ami a fotókról visszaköszön. Az én világom, az én tapasztalatom.
,,Igazából csak az idő múlását várjuk” – olvasom egy regényben. Lehetséges, hogy velünk is így van, itt is az történik, ami Verhovina lakóival – különbségek színekben, árnyalatokban. De ha van olyan mosóporunk, ami megőrzi, talán azzal mossuk tisztára dolgainkat. És az (el)áztatásnál bánjuk óvatosan a dilettáns, műveletlen és egyéb jelzőkkel.