A csönd nyelvén

Szeptember 30.

Múltkor a város határában „beleütköztünk” a csöndbe. Nem voltak madarak, autók, még emberek sem a környéken. A szél sem fújta a leveleket, hogy legalább egy kicsit éreztük volna, valamiféle mozgás azért még is van körülöttünk. Van, aki békésnek, van, aki idegesítőnek tartja ezt az állapotot, és vannak, akiknek ez az életük.  

A világon több mint ötven éve minden szeptember utolsó vasárnapját a hallássérülteknek szentelik. Ennek kapcsán számos kérdés fogalmazódott meg bennem e, sok országban nyelvi kisebbségnek nevezett közösség nyelvhasználatát illetően. Lehet-e a jelnyelv hivatalos használatban? Hiszen a kézzel „beszélgetés” (az ún. jelelés) is egy módja a kommunikációnak: akkor kellenének önkormányzati alkalmazottak, akik értik és használják is. De a jelnyelv sem univerzális: van szerb, szlovák, magyar, román jelnyelv. Mint értesültem róla, Szerbiában a szerb jelnyelvet tanítják. Lehet, vannak intézmények, ahol a magyar jelnyelv is megjelenik, de nem ez az elterjedt gyakorlat. Vajon a magyar felmenőkkel, magyar hagyományok szerint, magyar értékek mentén élőknek ezáltal a szerb (jel)nyelv lesz az egyedüli kapcsolatuk a világgal? Értik-e egyáltalán a magyar nyelven beszélők artikulációját? Vagy „magyar szájról” olvasnak, és szerb jelnyelvvel válaszolnak? Olyan társadalomban élünk, ahol az ehhez hasonló problémákat elhallgatják, az illetékesek csöndben maradnak. A csönd ugyanis mindannyiunk számára egyforma: anyanyelvtől, származástól, hallástól, látástól függetlenül.

Október 2.

Emlékszem, milyen nagy várakozással néztem az egyetemi tanulmányaim elé. Új város, önálló lakás, menza és buszbérlet. Ehhez párosult a szerb-magyar szótár, az éjszakai tanulás és a folyamatos „én ezt nem tudom megcsinálni” önsajnálat. Persze minden csoda három napig tart. A vizsgák okozta gyomorideg is elmúlt az oklevél megszerzésével.

Mindez vár a mai ünnepélyen résztvevő hallgatókra is – kivétel nélkül. A néhol magabiztos, mosolygós néhol félős és komoly diákoknak, akik a szabadkai Városházán a Közigazgatási Hivatal elnökével írták alá az ösztöndíjszerződéseiket az MNT anyagi támogatására, még csak halvány elképzeléseik vannak az előttük álló évek szép és kevésbé szép pillanatairól. Ezekhez az élményekhez azonban társul még egy komoly felelősség is, hiszen közösségünk jövendőbeli orvosai, jogászai, építészei, mérnökei és tanítói nem csak saját magukért, de mindannyiunkért tanulnak. „Cselekvő magyarnak” lenni ugyanis olyan elvárás, az MNT elnökének szavai szerint, amit nem lehet a csöndben meghúzódva teljesíteni.

Október 3.

Június folyamán kissé félve tájékoztattuk a közvéleményt a magyar nyelvű pszichofizikai alkalmassági tesztelés bevezetéséről a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat vajdasági kirendeltségeiben – habár körvonalazódni látszott a probléma végső megoldása. A csendes magatartás azonban szándékos volt. Miután az Esélyegyenlőségi Biztos megállapította, hogy a szerb szociokulturális értékeken alapuló tesztelés nem sérti az oktatási-nevelési foglalkoztatottak egyenlő munkajogait, nem is reméltük, hogy a folyamat mégis beindulhat. A nyári hónapok passzivitása után azonban a napokban Nagykikindáról és Szabadkáról is jelentkeztek az illetékesek, hogy vannak a magyar nyelvű tesztelés iránt érdeklődők. Egy bizonyos fokú távolságtartás még mindig van bennem, azonban eddig úgy tűnik – a telefonbeszélgetések alapján –, hogy a kirendeltségekben állandó munkaviszonyban lévő pszichológusok nyitottak mind a velünk mind a külsős pszichológus kollégákkal való együttműködésre. Igaz, a nyáron még csodálkoztam, miért olyan csendes ez ügyben minden hivatal, de mint kiderült, (szerencsére) a csend néha csak átmeneti: egy hangosabb esemény, egy élhetőbb környezet felvezetője.

Beretka Katinka

az MNT tájékoztatási tanácsosa