Egyetlen gombnyomás, három téma

2013. február 4–8.
*
Biztos vagyok abban, hogy mindenki játszotta gyerekkorában azt a játékot, aminek a lényege, hogy mit kívánna, mit tenne, mit varázsolna az ember (hét-nyolc év körüli gyerekember), ha módjában állna. Ha volna varázspálcája. Ha volna egy titkos szerkezete, ami egy gombnyomásra teljesítené a vágyat. Ha az őrangyala megszánná és nem csak majdnemhogy orrabukással büntetné minden alkalommal, amikor káromkodik, hanem teljesítené valamely kívánságát.

**

Biztos vagyok abban, hogy mindenki elgondolkodott már azon, hogy életünk legjavát ugyanazon az úton töltjük, alig változtatunk a relációkon, ha városokat, országokat, földrészeket cserélünk is, az útvonalak egy idő után ugyanazok lesznek, mi és a gyerekeink, legalább tíz-tizenöt éven keresztül koptatjuk magunkat az unalomig ismert relációkon. Így szűnnek meg az álmok, mondhatná valaki, aki realista, racionális, kissé talán cinikus módon szemléli a világot.

***

Biztos vagyok abban, hogy minden családban vitatkoztak már azon, talán ebben a pillanatban is ezt teszik, hogy hol jobb az élet, érdemes-e maradni, érdemes-e elmenni, Magyarország, Németország, Amerika... Amikor egyetemet választanak a gyerekek, talán életet, relációkat is választanak, azokat az utcákat, utakat, amelyeken az elkövetkező évtizedekben koptatják maguk és majdani gyerekeik alatt az aszfaltot.

***

Az én számomra az egyetem kiválasztása a minőség alapján lehet egyenlő azzal, milyen jövőt választunk és nem a város, ország kiválasztását jelenti. Akkor sem, ha most ez a trendi, és azért kell külföldi egyetemre menni, hogy ott is lehessen maradni. Ez marhaság, mert a szerbiai egyetemeken (is) olyan kiválóak a csereprogramok, hogy a jók kijutnak (és megkapaszkodhatnak). Tehát akkor jónak kell lenni. Miként Budapesten és Salzburgban is.
Ismerek szülőt, akinek a gyereke Belgrádból Bécsbe vágyik, olyant is, akinek meg Zágrábba, de olyant is, akinek a szabadkai főiskoláról az újvidéki egyetemre. Sokszor nehéz elmagyarázni a gyereknek, hogy a vágyakkal nincs gond, csak a megvalósulásukhoz vezető út nem változott és nem is fog változni, míg a világ, világ: jó színvonalú egyetemen jól kell teljesíteni. És mire ez sikerül, addigra az is eldől, hol fogja koptatni az aszfaltot a kiváló mérnök, programozó, orvos, irodalmár, közgazdász.

**

Közös feladatunk, hogy ne, vagy legalábbis némi megelégedéssel szűnjenek meg az álmok, ezt a feladatot az MNT a felsőoktatásban (is) csak a minőség hangsúlyozásával érheti el. Amikor szabadkai magyar egyetemről beszél az MNT-felsőoktatás, amikor szabadkai egyetemről beszél a város polgármestere, a kaszárnya jó kihasználása okán, akkor bennem egyetlen kérdés merül fel: mi van a minőséggel? Nem tegnap volt a vajdasági magyar közéletben az a kemény vita, amelyik a Szegeden, kommunikáció szakon szerzett diplomát legalább tíz különbözeti után kívánta honosítani az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke – ma már tudjuk, joggal. Noha a vita nem tegnap volt, a problémára még mindig nem adtunk teljesen nyílt választ. Itt az ideje, különben nem fogják tudni a felnövő generációk, hogy mi alapján kell kiválasztaniuk azokat a relációkat, amelyeken az aszfaltot koptatják majd.

*

Azt mondja nekem tegnap Beretka Katinka, hogy a szabadkai önkormányzati programozók kidolgoztak egy olyan rendszert, amely által egyetlen gombnyomással változtatható a nyelv, így tehát gond nélkül lehet a jövőben ügyintézni a hivatalos használatban lévő nyelveken.
A gombnyomás tehát valósággá vált.
Csak közben a valóság szűnt meg újra önmaga lenni: az újvidéki buszfeliratokon, az éjszakai verekedők fejében, az uszító mondatokat gyártókban.

Lovas Ildikó
a Magyar Nemzeti Tanács művelődési tanácsosa