Curukk!
2013. március 8. péntek
Mindent háttérbe szorított a mai Magyar Szó címoldalán olvasható információ, hogy Alkotmánybíróság előtt a nemzeti tanácsokról szóló törvény, még a nagyszerű, a vajdasági magyar újságírás díjazottjairól készült közös fotót is, pedig az nem csak egy fotó, hanem jelentésében, üzenetében is kiemelkedő és – ha szabad ilyent mondani – irigylésre méltó.
Ez a hír döntötte el mai írásom címét. Mert Vajdaságban nincs olyan ember, aki legalábbis gyerekkorában ne hallotta volna ezt az irányítószót, amivel a lovakat hőkölésre, farolásra ösztökélik. Mielőtt arra gondolna az Olvasó, hogy régen volt az, amikor lovas kocsival jártak az emberek és curukkoltatták a lovakat, hogy már nem is emlékszik rá senki, aki nem falun él, gyorsan elmondom, hogy én legutóbb Újvidéken láttam lovas kocsit, igaz, nem hallottam, mivel nógatták vagy késztették megállásra a tilosra váltó villanyrendőrnél, de az biztos, hogy jól esett látnom, legyen ez bár nevetséges és szánalmas, provinciális nosztalgia, jól esett, mert a gyerekkorom jutott eszembe, amikor még a Kertvárosban az öregasszonyok lapáttal a kezükben szaladtak az utcára, hogy begyűjtsék, akárha trófeát, a virágok alá a lócitromot.
Akkor, ha a curukk kifejezést átvitt értelemben használjuk, akkor durvaságnak számít: ,,2. Átvitt értelemben, ritka: Vezényszó. Emberhez durván utasításként rászólva: vissza! hátra!” Így olvasható az értelmezés. Eldöntheti az Olvasó, vajon kellőképpen kifejezi-e írásom címe azt a folyamatot, ami kezdetét vette – vagy inkább ami lassan eléri csúcspontját, hiszen kezdetét akkor vette, amikor ,,magyar közszereplők, szélsőjobb elveket valló szerb nacionalista szervezetek és magánszemélyek is kezdeményezték az alkotmányossági felülvizsgálatot”, ahogyan a szövegben olvasható, ahogyan ezt tudjuk is.
Curukk, kiáltanak ránk örömmel mindazok, akiknek érdekeit sérti a kulturális autonómia és az, hogy a nemzeti közösségek beélik a törvény adta teret. Bizonyára sokan gondolják, hogy nincs rendjén, hogy – és ne beszéljünk más nevében – a Magyar Nemzeti Tanács párbeszédben, közösen kialakított programok mentén, ugyanakkor saját elképzeléseit is valóra váltva, elsőként a Kárpát-medencében megvalósítja – méghozzá közvetlen választások által legitimálva – a kulturális autonómiát. Érdek- és érdemsérelem, a megmondóemberek sértettsége is benne van ebben a curukkoltatásban, azonban ez az érzelmi reagálás nem lehet kellő indok és érv a feljelentésre.
2013. március 7., csütörtök
A szabadkai Városi Múzeumban átadták a vajdasági magyar újságíró-díjakat. Tóth Lívia mondta azt köszöntő beszédében, hogy a jelenlévőkre, mint egy nagy családra tekint. És miközben örömmel gratuláltunk a díjazottaknak, meghatottan nevettünk megboldogult kollégánk, Keszég Károly szavain, akinek szellemét Léphaft Pál idézte meg Fekete J. Jóska leírásában, arra kellett rájönnünk, hogy valóban azok vagyunk, valamiféle furcsa és sokfelé húzó, vitatkozó és egyet nem értő, de mindenen innen és túl összetartozó és összetartó család. Hiszen közéletünk szereplői közül nagyon-nagyon sokan jöttünk az újságírásból, indultunk újságíróként. Tanulságos, hogy a fiatalok szemnek, fülnek, ujjnak és szájnak érzik szakmájukat, amely meglátja és meghallja azt, amit el akarnak titkolni, rámutat és kimondja, úgy az idősebbek azt érzik leginkább nagyszerű súlynak szakmájukban, amit a leírt szó felelősségével írhatunk le. E két dolog együttesen jelenti azt az utat, amelyen a vajdasági magyar újságírás jár és járni kíván, ahogyan az el is hangzott, a Bácsmegyei Napló nyomdokain (is). Amihez sikerült megtalálniuk a közös ünnepet is – így kezdtem írásom, erre gondoltam, amikor azt mondtam, irigylésre méltó. Hiszen ahogyan színházaink, most már médiánk is közösen, együtt ünnepel. Nem azért, mert egy a tábor, egy a zászló, hanem azért, mert az, hogy vajdasági magyar, ennyire erős nevező lehet, tud lenni. Talán ezt más területeken is észreveszik, észre vesszük és felnövünk hozzájuk.
Lovas Ildikó,
a Magyar Nemzeti Tanács művelődési tanácsosa