A színjátszás szenvedély

Nem pontosan, de szinte ugyanezt a címet adta az újságíró annak a tavaly novemberben megjelent cikknek, amely arról szólt, hogy 2013-tól kétéves képzés indul a színjátszócsoportok vezetői és rendezői részére, és amelyben az is elolvasható, hogy Hajvert Lódi Andrea, a VMMI drámapedagógusa helyzetelemzést tartott a vajdasági gyermek-, diák- és felnőtt amatőr színjátszócsoportokról, amelyet a fesztiválokon, szemléken való részvétel tükrében készítettek. Összesen 95 település színjátszását vizsgálták, ahol magyar nyelven működő közművelődési egyesületek vagy más intézmények vannak. Azóta már elkezdődött a képzés: ,, Az oktatást Szabadkán, Nagybecskereken és Újvidéken szervezik tapasztalt színházi, valamint színház- és élménypedagógiai szakemberek részvételével. A nyolc hétvégén át tartó, 60 órás képzés ingyenes. Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színház adott otthont az első órának.”

De vajon eljutottunk volna idáig, ha nincs a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója? Kinek tartanák meg előadásaikat, kivel osztanák meg hivatásuk titkait, kit avatnának be a színházművészet rejtelmeibe a képzés nagyszerű szakemberei és a felkért művészek, ha 1996-ban nincsenek azok, akik a VMMSZ-ben magukra vállalták a rendezvény életre hívását. Vagy ha vannak, de nem vállalják a feladatot. Nem tartják fontosnak. Nem hisznek benne. Nem gondolják azt, hogy a ,,válságba került színjátszó mozgalom” érdekében lépni kell valamerre.

Nincsenek jó válaszaink ilyen kérdésekre, a mi lett volna ha-féle kérdés/válasz sehová sem vezet, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi lett volna.

Viszont tudjuk, hogy mi lett azáltal, hogy vállalták, azáltal, hogy létrehozták és elvezették a nagykorúságig. Az lett, amit Faragó Árpád, színházi életünk egyik meghatározó alakja és krónikása a márciusi Teátrumban leírt Amatőr színjátszásunk ünnepe című írásában.: ,,a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója már rég beépült a művelődési életünk sokszínűségébe.”

Valóban így van, valóban így történt. 1996-tól máig annyi színjátszó, zsűritag, szervező, helyi közösségi, művelődési egyesületi vezető, szakácsnak, pincérnek felcsapott egyesületi tag, aztán egyre több újságíró, szakmabeli és újra színjátszó, zsűritag, VMMSZ-es, VMMI-s, tördelő és találkozóról újságot kiadó, nem alvó szervező és újra színjátszó, zsűritag, és közönség, közönség, közönség.

Ez történt ebben a 18 évben.

Mi történt volna, ha azok, akik vállalták, hogy létrehozzák a rendezvényt, nem teszik. Ha megvonják a vállukat, ha arrébb lépnek, ha inkább félre néznek, ha saját idejüket, energiájukat kímélendő nem vállalnak benne részt, szerepet.

Nem tudjuk, mit történt volna.

De biztos, hogy nem lett volna: 1996 – Csantavér; 1997 – Kisorosz; 1998 – Bácskertes; 1999 – Muzslya; 2000 – Bácsfeketehegy; 2001 – Nagykikinda; 2002 – Szabadka; 2003 – Bácskertes; 2004 – Magyarkanizsa; 2005 – Nagykikinda; 2006 – Bácsfeketehegy; 2007 – Kisorosz; 2008 – Bácsgyulafalva; 2009 – Muzslya; 2010 – Szilágyi; 2011 – Péterréve; 2012 – Torda és 2013 Bácskertes.

A nagykorúvá lett rendezvény az MNT országos jelentőségű, kiemelt rendezvénye, amelyet az idei évben az MNT megjavasolt kiemelt jelentőségű nemzeti programnak.

Biztos vagyok abban, hogy ez nem elegendő. De mindenképpen a köszönetet, a hálát fejezi ki. Mindazok irányába, akik 1996-ban és azóta életben tartják, tovább viszik, éltetik, akik nélkül Deszkára fel! sem lenne.

Ha a VMMSZ-esek akkor vállat vonnak, félre néznek, ha az amatőr színjátszók másra fordítják az idejüket, ha sajnálják az energiájukat, ha nem vállalják a számtalan és egyre jobb színvonalú előadás elkészítését, hideg termekben, alig-pályázati pénzekből is, szponzorokra várva, összeadva, akkor ma...

De nem fontos, hogy akkor ma mi volna! Csak az a fontos, ami van: Ünnep van, 18 éves a színházszenvedélytől fűtött műkedvelő találkozó.

Lovas Ildikó

művelődési tanácsos