Jönnek és megmondják
Szeptember 16–20.
Már napok óta nem olvastam újságot, nem néztem híradót, valahogy megvoltam anélkül – így szokták mondani az okos emberek, megvagyok anélkül és nem sért, nem bánt meg, nem negatív a jelentés, inkább csak távolságtartó, annak ellenére, hogy egyértelműen elutasító.
Éppen ezért döbbentem meg, amikor egyik nap napilapunk címoldalán hatalmas tömeg tornyosult. Jöttek, jöttek békésen felém a fotón, meneteltek, vidáman, de elkötelezetten.
Mi történt, amiről ennyire lemaradtam? Ez a kérdés merült fel bennem, rémület is kicsit. Mi van már megint? Most ki az és mit akar? Az erősebb jogán, a szakértelem jogán, a fékek jogán, az ellensúlyok jogán, a győzelem jogán, a vereség jogán.
Aztán persze kiderült, hogy bár nem jelölték, egy régi fotó volt a címoldalon, illusztrációképpen használták.
Mindig vannak ilyen menetelések, politikai akciók, ami a legtermészetesebb velejárója az életnek. És most már mindig vannak politikai akciók, amelyek kulturális jelmezben támadnak. Kulturális akcióhősök. Az árok jobb partjáról, az árok bal partjáról, ugranak, hevesen gesztikulálva.
A minap meghallgattam egy történészt, egyébként remek előadás volt, egyensúlyban osztotta a butaságért járó pofonokat jobbra és balra – ez nem annyira volt remek, hiszen sohasem azoknak ég az arca, akiknek a pofont szánták, ez megfigyelhető és bizonyítható jelenség –, és ő azt állította, hogy Trianonnal nem csak mi jártunk rosszul, hanem minden nép, amely nemzetállamot hozott ugyan létre, de sokkal beszűkültebb piaccal, árukereskedelemmel rendelkezett. És sok minden más sem lett jobb. A magyarok egyenjogúsága pedig szociális kategória, esélyegyenlőségi kérdés az anyanyelven való tanulás megteremtésének a lehetőségét ezért ilyen módon kell(ene) megközelítenie mind az anyaországnak, mind azoknak, amelyekben a magyarok a békediktátum óta élnek.
Már az archívumban kellene porosodnia ennek a problémának, a kisebbségben élő magyarok továbbtanulási gondjának, amire a romániai, szlovákiai és kárpátaljai magyarok egyféle választ adtak, a vajdasági magyarok pedig másfélét.
Azt vettem én észre, hogy a helyzet kezd fokozódni, furcsán alakulni, fodrozódni, felforrósodni, mindenki iparkodik, nyomul, hirtelen mindenkinek nagyon fontossá vált, hogy megmondja, merre van az előre. Tévedés ne essék, nincs énnekem ezzel semmi bajom, erről szól minden dolog, iparkodunk, igyekszünk a legjobb tudásunk szerint megmondani, merre van az előre, elérni, hogy arra tartsunk.
Ebben a nemes (eufemizmus) küzdelemben azonban két dolog nincsen rendjén: az egyik az, ha elhisszük magunkról, hogy okosabbak vagyunk a muflon-mamlasz-buta nemzeti elkötelezettségűeknél és majd mi megmondjuk nekik, hogy merre kell menni, merre van az előre. Mert aki nemzetileg elkötelezett, az nem lehet tehetséges művész, alkotó... Ez azért problémás, mert kizárólagos, legalább annyira, amennyire a nemzeti elkötelezettségű oldalon állók, akik ugyanezt hiszik magukról. Mármint, hogy náluk van mindentudás. És itt szépen össze is ölelkezhetnek egymással a két oldalon állók, képzelem, mit szólnak majd ahhoz a vajdasági magyarok, amikor a nemzetit mélyen megvetők elmondják nekik, mi a pálya... de azt is képzelem, mit szólnak ahhoz a vajdasági magyarok, amikor a nemzetet megélhetésükre fecsérlők elmondják nekik, vajdasági magyaroknak, hogy mi a pálya. Mi a megmaradásuk stratégiája...
És jönnek a fontos városokból, jönnek, jönnek, hogy elmondják, elmagyarázzák, néha szerbül, hogy miképpen kell magyarnak lenni, néha magyarul, hogy miképpen kell a nemzetet szégyellve magyarnak lenni, népi rütyőnek, vidékinek, parlaginak nevezve mindent, ami az ő eszményüktől eltérő, néha pedig magyarabban magyarul, sőt, legmagyarabban, amint hallom, közszájon forog ez a mondás, a legmagyarabb az, ami a szerb népnek Koszovó, képzelem, mint mondanak erre a vajdasági magyarok, akiknek egyszerű, földközeli, ha tetszik, paraszti logikája tette lehetővé, hogy túléljenek. Ebben baráti jobbot, tanácsot, kalácsot, együttműködést, partnerséget örömmel fogad. De azt, hogy megmondják neki, eléggé nehezen veszi. Ha nem így lenne, akkor a Kárpát-medencében csak nekünk és itt, a Balkán teraszán volna kulturális autonómiánk. Lehet kapaszkodni.
Lovas Ildikó
az MNT kulturális tanácsosa