Vérző venyigék
2013. október 21—25.
Pontosan emlékszem arra a délutánra, amikor Thomka Beáta tanárnő azt a Kosztolányit elemeztette irodalomtudomány órán, amelyből ezen írás címe származik:
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Októberi táj a vers címe. Akkoriban, 1986-ban azt gondoltunk nagyon sokan, akik az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének hallgatói voltunk, hogy végtelenül komoly és tiszteletre méltó szakma lesz az, aminek a birtokába kerülünk, az irodalom, annak tanítása vagy másképpen való művelése – szerkesztőként, újságíróként, fordítóként, könyvtárosként – komoly és tekintéllyel járó szakma.
A szavak, kiáltó, lángoló igék önmagukban bírtak jelentéssel, önmagukban is. Nem azoktól lángolnak, akik használják őket. Hacsak nem költők, írók, alkotó művészek. Valami ilyesmiket gondoltunk 1986-ban. Azt persze nem gondolhattuk, hogy lángszóróként – akárha disznót perzselve – is lehet használni a szavakat, mintha egyik-másik ember, szakmabeli, kolléga, szerkesztő, író, kritikus, volt tanítvány, maga volna a perzselendő. És nem gondoltuk, hogy ezt egyetemi tanárok, tanáraink is csinálhatják, csinálják majd. No, persze, a következő évek, a hírhedt kilencvenes évek megtanítottak arra, hogy az akadémiák, egyetemek és azok környéke nem a priori jelent méltóságot, színvonalat, nem jelenti a párbeszéd méltóságát.
Nem gondoltunk semmi ilyesmit, egyrészt mert fiatalok voltunk, másrészt pedig alig néhány évvel azt követően, hogy egy Sziveri nevű költő kitűnt az újvidéki irodalmi képből, semmi nem történt, senki nem mondott le és fel, nem tiltakozott, nem kapott a szívéhez, nem írt hosszú, perzselő mondatokat a bezárkózásról, a provincializmusról vagy miről. Akiket érintett, azok kertes házak mélyén vesztették el a reményt. Tartották vállukon a barátságot. Elmenekültek az országból. Nehéz lehetett.
Minderről szinte semmit nem tudtunk. Ültünk Thomka Beáta, az egyik legkiválóbb tanár óráján és értelmeztük a szavakat, a kiáltó, lángoló igéket.
Azóta a világ megváltozott. Egyetemi, volt egyetemi tanárnak lenni, a nyelvvel, irodalommal foglalkozónak lenni nem jelenti a szavak és a párbeszéd tiszteletét, nem jelent szinte semmit, perzselőnek használható, ahol a másik fél – akárha egy véres rituálé résztvevője volna. De hát rendben van ez, a jóllakottság elérése a cél. És ennek érdekében az emberek ilyesmit szoktak csinálni.
Mintha azért történne, történhetne meg ez, mert e felgyorsult világ, a számítógépes felület, a blog, a twitter kivenné, ki tudná venni a méltóságot némelyekből, akik pedig a legnagyobb tekintélyek közé tartoztak. Legalábbis akkoriban, egy régmúlt időben. Mintha az ellenőrizetlen írás, a megjelenés gyorsasága kivenné az írástudói felelősséget, az írott szó méltóságát. Mintha disznóperzselővé tenné a szövegeket. Mintha nem is valamikor egyetemi tanárok írnák, hanem mosdatlan szájú középiskolások, lázadó suhancok, akiknek még jól is áll.
A belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron a twitter-történet, mint új irodalmi műfaj is téma volt, lehetőség, alkotói megmutatkozási mód. Így 80 000 olvasóhoz is eljutottak, eljuthattak a szövegek. Hatalmas lehetőség, kihívás, új zsáner. Nem kell hozzá sok: csak tehetség, alkotókedv és a szavak meg az olvasó tisztelete. Ennyiben minden maradt a régiben. A szavakat, a kiáltó, lángoló igéket ma sem az irodalom, nem az internetes felület lehetősége használja disznóperzselőként, hanem az ember, aki kulturális párbeszéd, irodalom helyett disznóperzselőnek hiszi magát.
Lovas Ildikó