Kezét csókolom!
Március 28.
Végre megtörtént a már régóta esedékes találkozó Dr. Miroslav Vesković, az Újvidéki Egyetem rektora és Dr. Korhecz Tamás a Magyar Nemzeti Tanács elnöke között, amelyen elsősorban a vajdasági magyarokat érintő felsőoktatási kérdésekről volt szó.
Többek között megbeszélést tartottak a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar státusáról, pontosabban önálló jogi személyiségének megteremtési feltételeiről. Természetesen ennek megvalósulása gyakorlati, sőt szimbolikus problémákat vonhat maga után, de mindez felvállalható a Tanítóképző Kar szélesebb körű, önálló cselekvőképessége érdekében.
Ezt követően, a magyar nyelven történő vizsgázás bevezetése mellett – amely a törvény szerint lehetséges, ha az adott felsőfokú intézmény alapszabályában így látja elő -, szó volt a szociológia, pszichológia és pedagógia tantárgyak már évek óta működő magyar nyelvű oktatásáról és pénzelési nehézségeiről is.
Vajdaságban egyre kevesebben beszélik szakmájuk helyes magyar terminológiáját; inkább szerb szavakat kevernek az egyébként magyar szövegkörnyezetbe. Magamról is tudom, hogy ez sokszor kényelem kérdése. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy az egyetemen nem tanulhattuk meg a szakterminusok helyes magyar megfelelőit, így a kényelem mellet gyakran a tudatlanság is döntő faktor. Ezért kell mindent megtenni, hogy kisebbségként olyan többségbe kerüljünk a társadalomban, akik nem csupán egy, hanem két, akár több nyelven értik, de tudják is a szakmájukat magas szinten, minőségesen művelni. A rektorral való egyeztetés során az MNT elnöke által felvázolt igények pozitív fogadtatásra találtak, és remélhetőleg az előbbi mondat kissé utópisztikus üzenete mégis megvalósulhat a jövőben.
Március 29.
Rájöttem, hogy a tanulnunk kell a japánoktól, nekünk, magyaroknak. A csoport érdekeinek érvényesítése céljából a személyes sérelmeiket második helyre teszik és mégis kiegyensúlyozottak maradnak. Csapatban élnek, dolgoznak, hiszen az egész társadalmuk az együttműködésre, egymás kölcsönös kiegészítésére épül. Úgy hiszem, magyaroknak is hasonlóan kellene gondolkodni.
Várkonyi Zsolttal, az MNT általános jogi ügyekkel megbízott tanácsosával fogadtuk ma délután a szerbiai és a magyarországi japán nagykövetségek képviselőit (született japánokat). Fiatal kutatók, akik rendkívül érdeklődöek voltak a kisebbségi helyzet, de ezzel együtt az egész Magyar Nemzeti Tanács működése iránt. Persze jogos a kérdés, miért küldik a japán nagykövetségek japán munkatársaikat az MNT-be, akikkel egyedül a szerb nyelv ismerete volt közös. Ironikus magyar kisebbségi kérdéseket megvitatni szerbül, japánokkal. Mégis a találkozó végén a “magyarországi japán” “kezét csókolomot” köszönt, és ez a gesztus minden addigi érdeklődésüknél jobban esett.
Március 30.
Az oktatásban foglalkoztatottak szerb nyelvű pszichofizikai alkalmassági tesztjei nagy port kavartak ősszel. Azóta folyamatosak az egyeztetések és telefonálások a Szerbiai Pszichológiai Társasággal, hogy az akár évekig is eltartó fordítás elkészültéig átmeneti megoldásként más vizsgáztatási rendszert alkalmazzanak a magyarokra.
Az utóbbi néhány hétben a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatot ostoroztam, hogy letisztázzuk a részleteket a nemverbális írásbeli tesztek és a magyar pszichológusok által végzendő szóbeli interjúk praktikus kérdéseivel kapcsolatban. A portástól kezdve a telefonos kisasszonyon át az irodavezetőig mindenkivel beszéltem, csak az igazgatót nem kapcsolták soha. És amikor már feladtam, és eljárás megindtításán gondolkodtam ellenük, levél érkezett az igazgató aláírásával, amiben támogatását fejezi ki az elképzelésről, és kért, hogy mielőbb tájékoztassam a Foglalkoztatási Szolgálattal szembeni elvárásainkról. Nem hiába mondják, hogy ha bezárnak egy ajtót, mássz be az ablakon, bármilyen magasan van is.