A fordító(in)król

Beretka Katinka heti jegyzete

November 21.

Első önálló fordítói élményem (azért fontos hangsúlyozni, hogy “önálló”, mert előtte szinte kivétel nélkül a szüleim segítségére hagyatkoztam) az egyetemi éveim első hetéhez, még pedig általános jogtörténet órához kötődtek. Semmit sem értettem. Több szerb-magyar szótárt is beszereztem, és végtelen ambíciókkal nekiláttam, hogy lefordítom a könyvet. Emlékszem, fél oldal volt fél nap. Ezt követte a hisztéria, majd újabb fél oldal fél nap alatt. Több tíz füzetet írtam tele szerb szavakkal, és amelyek ismétlődtek, azokat pirossal jelöltem. Két hónapig tartott ez az őrület, utána már egyre kevesebbet használtam a szótárt, egyre kevesebbet hisztiztem. Szintén még egyetemista koromban adták ki Orosz János első jogi-közigazgatási szószedetét, és mi, magyar joghallgatók, szaknyelvi lektorátus hiányában egymással versenyezve próbáltuk mielőbb beszerezni azt. Tíz év telt el, és most itt ülünk az MNT székházában, a résztvevő fordítók kezében Orosz János immáron kibővített szerb-magyar/magyar-szerb szakszótára, miközben a szerző a jobb múltat is megélt Tartományi Fordítószolgálatról mesél.

Az MNT első, kizárólag fordítóknak (tehát nem feltétlenül jogászoknak szánt) fordítói szemináriumán Nagy Georgina a gyakori fordítói hibákról beszélt, Letsch Endre a nyelvi mazsolákra fókuszált (pardon, összpontosított), Várnai Judit elhozta Budapestről a modern fordítói technikákat, Németh János pedig a szinkron fordító által tapasztalt szép és olykor pikáns élményekbe avatta be a résztvevő önkormányzati fordítókat. Ebből kifolyólag logikusan következik a kérdés, hogy ki lehet fordító. Ugyanis nem elég csak tudni szerbül és magyarul. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a magyar anyanyelv per se elegendő egy önkormányzati jogszabály, hivatalos lap, pályázat vagy bármilyen egyéb határozat pontos és szöveghű lefordításához. A fordítandó szövegeknek ugyanis lelke van, amelyet a magyar, esetenként pedig a szerb nyelv szellemében kell a célnyelvre átültetni. Ezért is bízom abban, hogy a szeminárium után a fordítók nem csak új, egyébként hasznos információkat kaptak a különböző módszerekről, hanem még inkább hivatásnak és nem csak munkának tartják majd a magyar nyelv hivatalos használatának ily módon történő megtartását, szinten tartását.

Ezen a helyen jegyezném meg azonban, hogy amíg a fordítói szemináriumon van olyan fordító, aki szerbül tölti ki az egyébként magyar jelenléti ívet vagy pedig olyan helyesírási hibákat vét, amelyeket már alsó osztályokban sem néz jó szemmel a tanító, sokkal nagyobb gondokat kell megoldanunk, mint a szaknyelvi tudás fejlesztése, a szókincs bővítése vagy pedig a gyakran túlterhelt fordítók tehermentesítése. Jó és elhivatott fordítókra van szükségünk, ugyanis ők a híd az anyanyelvünk és a környezetünk nyelve között. Amíg a jogszabályok nem köteleznek, csak lehetőséget teremtenek a részarányos foglalkoztatásra - bár ezt, a sajnos egyértelmű jogi normát sokan elég szélsőségesen értelmezik -, addig fordítókkal kell pótolni a magyarul beszélő, értő hivatalnokokat. Ez a párhuzamosság azonban kétségkívül elmarad. Kevés a fordító, nincsenek képzések, nincsenek eszközeik. A szemináriumon képviselt huszonnégy önkormányzat is bizonyítja, hogy létező problémákról beszélünk, amelyeket maguk az önkormányzati vezetők is valamennyire beláttak, ha már támogatták fordítójuk részvételét.

Mindenesetre, a nap jó hangulatban telt el, és mit sem érzékeltünk azokból a feszült politikai eseményekből, amelyek a Magyar Háztól csupán néhány száz méterre, a szabadkai Városi Képviselő-testület falai között zajlottak.

Beretka Katinka