,,...Fát nevelek” – az ösztöndíjazás öröme és üröme
2013. november 10., kedd
A Várady kiválósági ösztöndíjhitel szerződés ünnepélyes aláírására került sor, mint arról a sajtó is beszámolt. A híradásokból úgy látszott, emelkedett hangulatban írta alá a 20 mesterképzésben és 10 doktori képzésben részt vevő hallgató a szerződést. Ünnep mindig az ilyen nap, pillanat, nem kétséges. Joggal érezhetik magukat úgy, akiknek nevéhez köthető ez az ösztöndíjhitel, hogy kertészekként fát nevelnek. Azonban üröm az örömben az MNT felsőoktatási ösztöndíjpályázata körül kialakult áldatlan helyzet – nem arra gondolok, hogy késik-e esetleg a magyarországi támogatás és mennyit, hiszen az országban élők, köztük a vajdasági magyarok immár két évtizedes edzésben vannak a ,,késés”-témában, lett légyen az honorárium, fizetés, nyugdíj. Az áldatlan helyzetet maga a pályázati kiírás okozza, lehet erre azt mondani, menet közben alakul a rendszer, de hiába lehet ezt mondani, attól még azok, akik kiváló teljesítményük ellenére sem kaptak a folyamatosan változó kiírás miatt ösztöndíjat, nem érzik jobban magukat. Nem érzik sem az esélyt, sem az önbizalmat, amit pedig a kiválósági ösztöndíjat létrehozó Várady Tibor – joggal és életművével bizonyítva – fontosnak tart.
Hogy sokan vannak-e azok, akik a változó kiírás miatt nem kaptak ösztöndíjat, nem tudom. Mert nem tudom, ilyenkor mi a sok? Egy, kettő, tíz? Legalább ennyien vannak azok az orvostanhallgatók, mezőgazdasági mérnöknek, technológusnak, matematikusnak készülő hallgatók, akik 9 feletti átlaguk ellenére sem lettek MNT-ösztöndíjasok.
Nem hinném, hogy erről hallgatni kell. Ellenkezőleg: éppen most kell beszélni erről, öt évvel azt követően, hogy 2008. december 29-én Pásztor István kezdeményezte egy alapítvány létrehozását a vajdasági magyar tehetségek számára, amely ,,egy-két éves ösztöndíjakon keresztül támogatná a fiatal tehetségek érvényesülését” és most, amikor Várady Tibor, a vajdasági magyar politikai- és közélet és a VMSZ egyik meghatározó egyénisége létrehozta a kiválósági ösztöndíjhitelt.
2009. január 10-én Egy euró címmel jelent meg a Magyar Szóban az a vezércikk, amit azóta is kötelező iránymutatónak érzek a közösségi gondolkodás, a fiatalokról, az egyetemistákról való gondolkodás, gondoskodás területén. Amit abból a vezércikkből közösen megvalósítottunk, az mindannyiunk eredménye: fájdalmas nem MNT-ösztöndíjasnak lenni. Amiből az következik, hogy jó érzés, büszkeség MNT-ösztöndíjasnak lenni.
Persze igazán jó érzésről és büszkeségről akkor lehet beszélni, ha a lemorzsolódás egyre kisebb lesz. És úgy tűnik, ez így van. Viszont az idén az ösztöndíjak majdnem felét a tanítóképzősök, szabadkai mérnökfőiskolán tanulók és a zentai kertészeti főiskolán tanulók kapták. Nem biztos, hogy ez a legjobb út, viszont biztos, hogy közülük is éppen annyian morzsolódtak le az évek folyamán, mint azok közül, akik szerbül folytatták egyetemi tanulmányait.
Egy kisebbségi közösség életében öt év nem nagy idő. De ekkora szegénységben, társadalmi és létbizonytalanságban öt év rengeteg idő. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy legyenek olyan kiváló egyetemi hallgatóink, akik nem MNT-ösztöndíjasok. Mert azzal mi veszítünk, mi, akik egyébként nem a pálya széléről kiabáljuk be, hogyan is kellene, hanem teszünk, tenni akarunk azért, hogy fiataljaink érezzék, megbecsüljük őket: akarjuk, hogy esélyt és önbizalmat kapjanak.
Az Egy euró című vezércikkben az áll, hogy ,,ha minden vajdasági magyar felnőtt évente csak egy eurót adna a tehetséges fiatalok megsegítésére, akkor hozzávetőleg 200.000 euró jönne össze.” A magyar kormány, a VMSZ és az MNT együttműködésének eredménye az, hogy éves szinten 1.820.000 euró értékben kapnak ösztöndíjat egyetemistáink. Nem kell összeadnunk a pénzt. Ehhez még hozzájárul Várady Tibor 100.000 dollárral és számos vállalkozó igen magas összeggel.
Akkor tehát minden adva van, csak helyére kell tenni a dolgokat.
Lovas Ildikó