Pincér, kérem, töltsön!
Mostanában nem divatos optimistának lenni. Nem tudom, hogy ez máshol is így van-e, de itt a Vajdaságban, Szerbiában biztosan.
A héten két vendége is volt az MNT-nek. Egyik nap, nagy meglepetésünkre, egy finn-svéd fiatalember jelentkezett be, aki a Helsinki Egyetem magyar tanszékének hallgatója és a vajdasági magyarokkal foglalkozik egy tanulmányában. Választékosan, helyesen beszéli a nyelvünket, de mint elmondta, egyébként semmi köze sincs a magyarokhoz. Csak tetszünk neki.
A másik csapat Erdélyből érkezett. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői, szakmunkatársai egy vajdasági tanulmányúton vettek részt, hogy kicsit részletesebben tájékozódjanak az MNT munkájáról, stratégiai fejlesztéseiről, törvényes hatásköreiről a kulturális autonómia minden egyes területén. Tanulni jöttek, hozzánk, vajdasági magyarokhoz. Ilyen pozitív hozzáállás, érdeklődés láttán még el is szégyellhetné magát a vajdasági magyar, hogy nem optimista.
Az MNT 2010-es megalakulása óta a fiatalok ösztöndíjakra, a kulturális, oktatási intézményeink, civil szervezeteink támogatásokra pályázhatnak, emellett az MNT ingyenes jogsegélyt nyújt a nyelvi jogok megsértése esetén, magyar intézményrendszert alakít ki és működtet, valamint igyekszik minden lehetséges eszközzel rábírni az államvezetést a jogkövető magatartásra, már ami a magyarok egyéni és kollektív jogait illeti. Aki ezt nem veszi észre, az hazudik. Az eredményekről vitatkozhatunk, de a lehetőségekről már kevésbé. Van, ami van. Például évek óta létezik az MNT anyaországi támogatással létrejött felsőoktatási ösztöndíjprogramja. Immáron több mint ezer hallgató kapja rendszeresen a nem éppen kis összeget minden hónap elején, már aki betartja a feltételeket. Ugyanis a kifizetés attól függ, a hallgató leadja-e a kötelező havi beszámolóját a letett vizsgákról, kollokviumokról, ad-e az életéből öt percet az MNT-nek, hogy kitöltse azt a néhány soros adatlapot. Amikor az adminisztráció miatt késik a kifizetés (tehát nem elmarad, hanem késik), az ösztöndíjasok gyakran elfelejtik, hogy ez egy kétszereplős játék. Az egész életünk kétszereplős játékokból áll. Mindig van egy másik fél, aki dönt, aki ítélkezik, aki megbánt, aki szeret, aki támogat vagy aki kritizál. A kérdés csak az, hogy mennyire függünk attól a másik féltől: mennyire függünk az Európai Uniótól, mennyire függünk a szerbiai államvezetéstől, mennyire függünk a magyar politikai elittől. Minél jobban függünk valakitől, annál kevésbé magabiztos az ember, és ez szinte automatikusan szüli azt a társadalmi jelenséget, amivel minden irányból szembesülünk, a pesszimizmust.
Január 16-án az Európai Parlament jelentős többséggel fogadta el a Szerbiáról szóló határozatot. Indulhatunk Európába. Ironikus, hogy szintén ezen a napon döntött a szerbiai Alkotmánybíróság is nemzeti tanácsok alapítását, működését és hatásköreit szabályozó törvény alkotmányosságáról. A határozat még nem nyilvános, de a hivatalos közlemény alapján már látható, mely rendelkezéseket nyilvánította az alkotmánybíróság az alkotmánnyal ellentétesnek. Nem az én feladatom, hogy beszámoljak ennek a határozatnak a jelentőségéről, tartalmáról. Azt azonban elmondhatom, hogy amikor ezt a jegyzetet írom, január 17-ét írunk, este pedig Zentán rendezik meg a délvidéki központi ünnepséget a magyar kultúra napja alkalmából. Számos vajdasági magyar kap kitüntetést, felcsendül a magyar himnusz, magyar népdalok és versek kíséretében ünnepeljük az egyetemes magyar kultúrát. És amíg azt kérjük, hogy Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, én mérhetetlenül csalódott vagyok, szomorú, dühös, és igen, pesszimista is, hogy amikor Európa végre kinyitja kapuit, Szerbia becsukja azokat a nemzeti tanácsok, és így a nemzeti kisebbségei előtt is.
Egész életemben inkább félig telinek láttam azt a bizonyos poharat, mint félig üresnek. És még most sem akarom elhinni, hogy teljesen kiürülhet.
Beretka Katinka