Az emberi kapcsolat ereje

2014. január 30.

Egy hét leforgása alatt háromszor jártam Tordán: egyszer csak átutazóban, de két alkalommal rendezvényeken vettem részt. Ezzel az adattal nem a mobilitásomat kívánom hangsúlyozni, hanem az abban való hitem, hogy közösségünk akkor tud erőssé válni, ha folyamatos személyes kapcsolatban vagyunk egymással, s ezzel egymást erősítjük.

E csütörtök késő délután Tordán szerveztük meg a regionális civil fórum-sorozatunk következő állomását, s a korábbiakhoz hasonlóan észak- és közép-bánsági civil szervezeteink jelentős része jelen is volt ezen. A már bejáródott séma szerint a nemzetközi pályázatokról és a pénzügyi újdonságokról szóló előadások mellett a találkozó aktualitását a jelenleg épp nyitva álló Bethlen Gábor Alap pályázatai adták.

A pályázati rendszerekben sajnos soha nem áll meg a fejlődés (ez adja a bürokrácia és a technikai fejlődés „diszkrét báját”), s a délvidéki civil szervezeteink is, ha támogatáshoz kívánnak jutni, kénytelenek ezzel lépést tartani. Ebben segít nekik a már felállt civil központok hálózata, s egyben bátorítja őket a további pályázásra.

Jó érzéssel vettem részt a fórumon, mert látszódnak a folyamatos kommunikációnak és a napi kapcsolatnak a biztató jelei. A civil központok munkatársai és a külső szakértők már barátokként fogadják egymást, s a civil szervezetek képviselői is egyre mosolygósabbak.

Lehet, hogy a világ objektíve nem lett szebb, hanem csak mi kerültünk egymáshoz közelebb, de ezzel már igazából a világ is szebbé vált.

2014. január 31.

A már évek óta megszervezett ösztöndíjkampányban ez volt az idei első napom, s a korábbi évekhez hasonlóan erős érzelmeket váltott ki bennem. Pedig az előadás formája és annak témája az évek során már rutinossá vált, de annak tartalma újra és újra érzelmi hullámokat okoz nálam.

Pedig „csak” az ösztöndíjról kell beszélnem, a téma mögött azonban kőkeményen ott áll az elvándorlásnak a kérdésköre is. Hiszen az előadások során és az utána kitöltött kérdőívek alapján szembesülünk évről-évre azzal a problémával, hogy a határhoz közel fekvő középiskolai központokban érettségiző diákjainknak fele már Magyarországon folytatja a tanulmányait.

S ezzel folyamatosan kiáramlik a legtehetségesebb fiataljainknak egy nagyon jelentős része, s nehezül meg ezzel az értelmiség utánpótlása. Szinte hihetetlen, hogy az elmúlt közel száz év többszöri értelmiség elvesztése után a délvidéki magyarság újra és újra tudta termelni a szellemi elitjét. Kérdés persze, hogy ezt meddig tudjuk ismételten és ismételten megtenni.

Az elvándorlás dilemmájára a legjobb, egy kérdésben megfogalmazott választ egyik zentai ismerősöm tette fel: „Pénzt vagy életet akarsz ?”

Persze az élet soha sem ilyen fekete vagy fehér, de az biztos, hogy az életben tökéletes döntések nincsenek, csak kompromisszumok léteznek. Ha egy nyugati társadalom gazdasági jólétébe kerülsz, akkor lehet, hogy anyagilag jól élsz, de az estig tartó munka miatt nincs időd ezt élvezni is. De ami a legfontosabb, elveszíted azt a személyes környezetet, amelyben körbevesz a család segítő karja, a barátok nevetése, az ismerősök utcán való rád köszönése. Mindezek apróságnak tűnnek, de akkor lehet rájönni ezek hihetetlen fontosságára, ha több száz vagy több ezer kilométerre a szülőföldtől ezek már csak emlékekké válnak.

Soha nem fogom elfelejteni azt a Los Angeles-i 56-os magyar idős emigráns urat, akit az 1990-es évek végén teljesen ismeretlenül látogattam meg. A délelőtti órákban tértem be hozzá, s még késő éjszaka is csak beszélgettünk. Azért, mert az idős úr az évtizedek jóléte alatt sem tudta elfeledni a hazáját, az anyanyelvét, a népét. Nyitott sebként ott tátongott annak hiánya a lelkén.

A legnagyobb erőnk ugyanis a szülőföldben és az itt élő emberek közötti szoros kapcsolatban van, de sajnos nem vagyunk tisztában ezzel. Minden másban keressük és kergetjük a sikereink titkát, pedig az erőnk egymásban van.

Zsoldos Ferenc