Én nem tudni magyar. Én nem tudni szerb.

Február 3-7.

Volt egy barátnőm, aki egy hét külföldi táborozás után csak angolul tudott megszólalni. Nehezére esett még magyarul köszönni is, miután kiszállt az egyébként magyar fiatalokkal teli buszból. Sosem értettem azokat az anyákat sem, akik nem tanították meg a gyereküket magyarul, az anya nyelvére. Miért nagyobb büszkeség angolul, szerbül, németül tudni, mint magyarul? Ha megtanulunk egy idegen nyelven néhány kifejezést, azonnal nyelvtudósoknak aposztrofáljuk magunkat, pedig az anyanyelvükön jóformán még egy könyvet sem olvastunk el. „Én négy nyelven beszélek” – halljuk gyakran –, pedig csak rossz kiejtéssel és nyelvtanilag botrányosan tud az illető az időjárásról beszélgetni. Hányszor fordul elő az üzletekben, hivatalokban, hogy a pult másik oldalán álló személy magyar, tudja, hogy a vele szemben álló is magyar, de meg nem szólalna mindkettejük közös anyanyelvén, magyarul?! Sok panasszal fordulnak hozzánk, mert a közintézményekben csak szerbül kommunikálnak. És tagadhatatlan, hogy sokszor a nyelvi gátak agressziót, fölényeskedést és sértegetést szülnek az eljáró hivatalnokok részéről, de kérdem én, hányszor köszönünk magyarul, ha belépünk egy boltba. Múltkor magyarul köszönt vissza az eladó, én meg boldogan folytattam volna magyarul a konverzációt, mikor kiderült, hogy ő egyébként szerb, de köszönni tud.

Számos példa van még, amely meglepné az olvasót, kik és milyen körülmények között nem használják az anyanyelvüket. És ilyenkor elgondolkodom, szükség van-e a szerbek magyarra tanításával foglalkoznunk, hiszen néha saját magunkat kellene a magyar nyelv tiszteletére okítani. Ugyanis nem azért kell magyarul beszélnünk, mert nem beszélünk (jól) vagy nem akarunk beszélni szerbül. És fordítva: ha végre megtanultunk szerbül, ne váljon a magyar másodlagos nyelvvé az életünkben. Ezt az egyensúlyozást még sokaknak meg kell tanulni, ahogyan a többségi nemzet tagjainak is el kell fogadni a környezet sokszínűségét, többnyelvűségét; mert az „ez itt Szerbia” mondat a legkönnyebb kifogás mindenkinek, ha nem tudnak a magyarul megszólaló féllel mit kezdeni.

A Szia!Jó napot!Viszlát! nyelvkönyv azoknak szól, akik nem (csak) a kifogásokat keresik. A szerb nyelvű magyarázó részekkel kiegészített magyar nyelvkönyv már régóta hiányzott a szerbiai könyvpiacról. A Magyar Nemzeti Tanács felismerte ezt a problémát, a Forum Kiadó pedig segített a megoldásban. Persze naivitás volna a részünkről, ha a nagy érdeklődést nem kötnénk össze a magyar állampolgárság iránti szintén nagy érdeklődéssel, azonban aki követte az elmúlt évek eseményeit, láthatta, hogy a magyar nyelvtanulás, illetve nyelvkönyv iránti igény régebben is jelen volt. Lehet, nem ennyire kifejezetten, mint manapság, de sokan felismerték már a múltban is, hogy a környezet nyelvének tudása a szerbiai munkaerő piacon csak előnyt jelent (lásd a magyarországi befektetőket Szerbiában). A nyelvkönyv megrendelhető az interneten, vásárolható a Forum kiadványait árusító üzletekben, megfizethető áron. A hozzátartozó tanári kézikönyv kézirata már elkészült, és abban reménykedünk, hogy a nyelvet tanulni vágyók az alapszint után közép-, akár felsőszintű magyar nyelvtudást is elsajátítanának. Ebben az esetben, ugyanis, nekiláthatnánk a nyelvkönyv folytatásának.

Persze a fentiekkel párhuzamosan futó MNT programról, a szerb nyelv mint nem anyanyelv tantárgy reformjáról sem szabad megfeledkezni, mert „ez itt Szerbia”. A rendszer rossz, kétségtelen. De az is érdekes, hogy a felmérések szerint a vajdasági magyar diákok inkább spanyolul, mandarinul, arabul tanulnak, csak szerbül ne kelljen. Ez azonban már egy másik történet.

                                                                                                                                                   Beretka Katinka