Az MNT 40. ülésének margójára
Február 27.
Mindig dolgozik bennem az öncenzúra, amikor ezt a jegyzetet írom. Szégyen, nem szégyen (véleményem szerint inkább szégyen), de mindig megválogatom a szavakat, nehogy bárkit is megsértsek. Nem tudom, hogy ez inkább tisztelet mások iránt, mások kora iránt, vagy inkább félelem a további megjegyzésektől. És mindig elgondolkodom, hogy miközben én itt „öncenzúrázok”, addig mások szabadon rágalmaznak, téves információkat közölnek a széles nyilvánosság előtt minden jogi következmény nélkül, a szólásszabadság égisze alatt.
Vajon a szólásszabadság életkorhoz kötött? Mit gondolna a közönség, ha egy-egy MNT ülésen felszólalnék, válaszolnék, odamondanék azon MNT képviselők hozzászólásai után, akik tájékozatlanságuk, politikai ambícióik, exhibicionizmusuk miatt jóformán az egész MNT működését, professzionalizmusát, létjogosultságát, céljait megkérdőjelezik. Valószínűleg azonban azt gondolnák (esetleg mondanák) sokan, „mit akar itt ez a kis …” (helyettesítsenek be egy Önöknek tetsző szót).
Mindig felnéztem azokra, akik mernek kiállni, elmondani a véleményüket, minden körülmény között felvállalják saját magukat – még akkor is, ha a széles tömeg megbélyegzi őket. A nyilvános véleményformálásnak azonban építenie kell(ene) a közösséget, nevelnie a tudatlanokat, tájékoztatni a tájékozatlant, bátorítani a félőst és megnyugtatni az idegest. Minden egyéb felszólalás csak rombolhat, és ezt a „presztízst” mi, vajdasági magyarok nem engedhetjük meg magunknak.
Az MNT ülések alatt gyakran beszélgetünk, nevetünk. Ez kétségkívül tiszteletlenség az éppen beszélővel szemben. Valószínűleg illendőbb volna kimenni a teremből, hiszen a színházi előadást, kiállítást is otthagyjuk, ha unalmas, sértő, esetleg deviáns. Pedig az MNT 40. ülésének napirendje cseppet sem volt unalmas (legfeljebb csak a köret hozzá), hiszen mindig jó tájékozódni a kulturális, tájékoztatási intézményeink, alapítványaink pénzügyi és szakmai helyzetéről, még akkor is, ha nem minden adat tűnik előremutatónak vagy kedvezőnek. Emellett azonban külön kiemelést érdemel a tudományügyi stratégia, az MNT stratégiái közül nyolcadik a sorban. Egyetemi tanársegédként fiatal kollégáimmal együtt már régóta várjuk, hogy megszülessen egy olyan dokumentum, ami legalább papíron lefekteti azokat a csapásvonalakat, amelyek, reméljük, a mi szakmai jövőnket is pozitívan befolyásolják, itthon. Ugyanis mindig az itthonon van a hangsúly. Legyen az kutatóintézet, új egyetem, esetleg csak új szak, de mind valamilyen módon teret biztosíthatna a felnövő tudományos elitnek a Vajdaságban. Hiszen anyagi, mobilitási, intézményi feltételek nélkül még nehezebb lesz elődeink, a mai vajdasági magyar professzori réteg nyomába érni, majd pedig lépni. Persze az események egymásra épülnek. Magyar professzori rétegre akkor lesz igazán szükség, ha lesznek magyar egyetemistáink (illetve ezelőtt magyar középiskolásaink és általános iskolásaink, ovisaink). Így nyerne a tudomány nemzeti dimenziót. Az MNT-nek ugyanis ez lenne a feladata, a tudomány nemzeti dimenziójához megadni a hátteret. És ahogyan az eddigi stratégiai célkitűzéseket, programokat és azok megvalósítását nézem, a tudományügyi stratégia sikere cseppet sem esélytelen. Sajnos a többségi nemzet is problémákkal küzd az utánpótlás terén. Zárják be az iskolákat (pl. Zomborban emiatt módosították az iskolahálózati tervet, amelyet az MNT is véleményezett), vonnak össze osztályokat. A probléma tehát univerzális. Persze mi kevesebben vagyunk, látványosabbak a gondjaink is. Ezért sem bohóckodhatjuk el az időt. És ezért is remélem, hogy a jövőben egyesek a néha áldásos öncenzúrához folyamodnak majd, hogy ők se rabolják tovább feleslegesen sem az Önök, sem pedig a saját maguk idejét.
Beretka Katinka