Hivatalos nyelvhasználat a családomban: egykor és most, itt és ott
1917. március 24.
A Magyar Királyi Államvasutak személyazonossági igazolójegyet állított ki K.I. pályaőr lányának közel száz évvel ezelőtt, Szabadkán. Habár az igazolást még kézzel töltötték ki, magát az űrlapot már nyomtatták. 1914-ben a budapesti M.Á.V. nyomdában.
A pályaőr lánya az én apai dédnagyanyám volt, akit egészen 2014-ig csak mesékből ismertem, fotón pedig csak egyszer láttam. A fenti dokumentum meglelése is azonban egy váratlan fordulat eredménye volt, amikor az ember pakolás közben olyan emlékekre bukkan, amelyek létezéséről nem is tudott. És most térnék rá a hivatalos nyelvhasználatra. Az igazolójegy ugyanis kétnyelvű. Az űrlapot magyarul és németül nyomtatták (előbb a magyar, később a német szöveg), és a valamikori hivatalnok is magyarul, illetve németül töltötte ki azt. Nem tudom, hogy az eljáró tisztségviselőnek mekkora erőfeszítést okozott, hogy azt a néhány adatot, úgy is mint a nevet, az apa nevét és foglalkozását két nyelven jegyezze le. Tudom viszont, hogy manapság milyen kínlódás mellett teszik meg ugyanezt. Ma is lehet kétnyelvű nyomtatványon személyi igazolványt kérni, lehet magyarul anyakönyveztetni a nevet, a törvény szerint. És még ezek mellett is közlik, hogy a törvény erről nem rendelkezik. Először nyugodtan, később kicsit ingerültebben, majd erőszakkal való fenyegetés mellett utasítják el a kérést a nyelvi jogok érvényesítésére. Történik ez 2014 áprilisában egy Tisza menti községben.
1966. június 25.
Húszéves érettségi találkozóra – a meghívó szerint „baráti találkozóra” – invitálták meg nagyapámat Zentára. A meghívó kétnyelvű, bár magyar középiskolába járt. A napokban ehhez kapcsolódó ügyre hívták fel a figyelmem: hasonló meghívó, csak iskolanapi ünnepségre a Magyar Nemzeti Tanács egyik kiemelt jelentőségű oktatási intézményében. Szándékosan nem írok nevet, helyszínt, mert félek, túl sértőn sikerül reagálnom. Bár úgy vélem, az aki cirill meghívót küld ki egy nyelvében vegyes iskolában, az nem olvas ilyen, vagy ehhez hasonló jegyzeteket. Történik ez 2014 áprilisában egy észak-bácskai községben.
2014 első napjaiban
Ha már családi példákat hoztam fel, megemlítenék még egyet. Az eset a férjemmel történt, akit közúti ellenőrzés során megbüntettek. Sajnos, jogosan, de az eljáró rendőr rendkívül figyelmes volt, tisztelettudó és segítőkész – bár is a férjem így mesélte. A jegyzőkönyv kitöltésekor azonban egy váratlan dolog történt, nevezetesen, hogy a rendőr megkérdezte, milyen nyelvű nyomtatványt kér. „Ha lehet, akkor magyart” - válaszolta. És lehetett. Történt ez 2014-ben NÉMETORSZÁGBAN.
Napjainkban
A Magyar Nemzeti Tanács nagy erőkkel szervezi palicsi szemináriumát, amely, ha minden a tervek szerint halad, tudományos tanácskozás jelleget ölt. Erre már a tavalyi év során is voltak próbálkozásaink, azonban idén egy egyetemi kar is bekapcsolódik a szervezésbe. Az előadások az autonómia közjogi kereteit mutatják be itthon és a nemzetközi joggyakorlatban egyaránt. A cél, hogy a résztvevők minél pontosabb képet kapjanak a sajtóban sokszor csak felületesen felvázolt európai autonómia-modellekről, a krími helyzetről, az alkotmánybíróság nemzeti tanácsi törvényről hozott döntéséről vagy éppen az új vajdasági statútumról. Emellett pedig választási kerekasztalt is tervezünk, hiszen 2014 a választások éve a szerbiai, a magyarországi és az EU parlamentben, de a nemzeti tanácsokban is.
Ez a három nap, amikor Vajdaság szerte előbukkannak a magyar nyelvű bírók, közigazgatási jogászok, ügyvédek, joghallgatók, mindig sok idegeskedéssel jár, de a végén, a megnyitó feszes perceit követően marad a jóleső hátradőlés a magyar nyelvű prezentációkkal, feliratokkal és beszélgetésekkel övezve, olyan környezetben, ahol mintha megállt volna az idő, és újra az 1900-as évek elején járnánk: nyelvében is, építészetében is, hangulatában is.
Beretka Katinka