" Mindenhol jó, csak otton nem?!" - Dr. Korhecz Tamás tanulmánya a kivándorlásról és itthon maradásról

Egy valós problémáról egyéni látószögből

Rég nem tapasztalt mélyponton van a közhangulat környezetünkben. Divattá, már-már axiómává vált a saját helyzetünk temetése az általános elégedetlenség, a csalódottság. A divat helyenként hisztériába torkollik, a hevület közepette pedig olyan, a valóságtól teljesen elrugaszkodott kijelentések is elfogadottá válnak, mint amilyen a „sohasem volt rosszabb az élet nálunk, mint manapság”, vagy „itthon nyomorgunk és éhezünk”. Hozzáteszem, a túlzó kijelentések és helyzetértékelések nem nélkülöznek minden alapot, de erről majd a folytatásban. Az uralkodó közhangulat óhatatlanul arra ösztönzi az embereket, hogy a boldogulásukat máshol keressék. Az utóbbi hetekben-hónapokban egyre több ismerősöm tudatta velem, hogy külföldön talált vagy keres munkát, hogy a kitelepülés, a kivándorlás gondolata foglalkoztatja. Ismerősök és ismeretlenek, munkaviszonyban lévők és munkára várók terveznek ideiglenesen vagy örökre hátat fordítani szülőföldjüknek, kultúrájuknak, hagyományaiknak, falujuknak-városuknak, rokonaiknak, családjuknak. A még nyomdaszagú magyar útlevéllel rendelkezők célországa legtöbbször valamelyik nyugat-európai állam, ritkábban Magyarország, vagy egy tengerentúli angolszász állam. A jelenség önmagában nem új, erről a vidékről, amelyet a jóisten oly bőkezűen megáldott természeti kincsekkel, ám amely egyúttal oly sokat szenvedett az emberi gyarlóságtól, kizárólagosságtól és hatalomvágytól, csak az elmúlt bő száz esztendőben, kényszerből vagy önként,több hullámban százezrek vándoroltak ki. A jelenlegi kivándorlás azonban több szempontból is teljesen újszerű, más körülmények között zajlik, és meggyőződésem, hogy nagyrészt más kiváltó okai is vannak.

Ma általánosan elfogadott már-már dogmának számít az a tétel, hogy innen, a szülőföldről el kell menni („elhúzni”), hiszen csak Nyugaton lehet értelmesen, tartalmasan és méltóságteljesen élni és megélni. A szülőföldet, az itteni lehetőségeket divat lesajnálni, a helyzetet reménytelennek bemutatni. A médiában, a világhálón, az interaktív médiaportálokon, a közösségi oldalakon egymást túllicitálva abban versengenek egymással az újságírók, a riportalanyok, az önjelölt kommentelők, nagy megmondók, hogy ki tudja több csalódottsággal, epével, keserűséggel és gúnnyal illetni a szülőföldet, az itteni viszonyokat, a közintézményeket, a politikusokat, a vállalkozókat, a falvakat-városokat. Mindenki jól tájékozott, szívesen „bemondja a tutit”. Önpusztító, szuicid ösztöntől hajtva rombolják maguk körül a szülőföld imázsát öregek és fiatalok egyaránt. Az univerzális mottó így hangzik: „Itthon nincs perspektíva!” Ebben a divattá vált hevületben már-már különcnek számít mindenki, aki itthon boldogan él, aki itthon tervezi jövőjét, vagy csak jól érzi magát a bőrében. Az így nyilatkozó riportalanyra a riporternek már-már erkölcsi kötelessége rákérdezni: „De mégis, miért nem húz el innen, ha megteheti?” Miért vállalja a „szenvedést”?

A szülőföldi perspektíva lesajnálásával párhuzamosan a vágyott „Nyugat” már-már kritikátlanul rózsaszínűre van festve, ahol a kerítés is kolbászból van, ahol a kis hazánkból érkezőt megbecsülés, jogbiztonság, csillagászati fizetés várja, ahol mindenki jobban élhet, mint itthon. Azon ritka hozzászólók, akik esetleg árnyalni merészelik a divatos, egydimenziós képet, ritka kivétellel csupán holmi romantikus, nosztalgikus érveket hoznak fel a kivándorlással szemben. Ezeket a következőképpen összegezhetnénk: „ott ugyan sokkal jobban élhetnék, de a buta szívem ide köt”, vagy „én már túl öreg vagyok az újrakezdéshez”. Magyarra fordítva, racionális oka az itthon maradásnak nincs. A múltban, az előző kivándorlási hullámok esetében ez nem teljesen így volt. Nemcsak azért, mert nem volt ennyi média meg internet, hanem azért sem, mert sohasem volt ilyen széles körű az elfogadottsága annak a tételnek, amely szerint a szülőföld elhagyása a boldogulásunk és érvényesülésünk legfontosabb záloga. Így a XX. század hetvenes éveinek kivándorlási hulláma esetében (akkor hivatalosan: „ideiglenes külföldi munkavállalás”), amelynek célországai döntően az NSZK és Ausztria voltak, nem volt általánosan elfogadott tétel, hogy a szülőföldön nincs perspektíva, inkább az volt a szlogen, hogy aki anyagilag többre vágyik, az megpróbálkozhat ezzel is. Ugyancsak új elemnek számít, hogy az előző nagy kivándorlási hullámok esetében a magyar közösség korfája és általános demográfiai helyzete összehasonlíthatóan kedvezőbb volt a mainál. A mai fiatal kivándorlók egy elöregedett közösség egyre keskenyebb fiatal rétegének a részét képezik. Távozásuk, amelynek gyakran tartozik a következményei közé a családalapítás, a gyermekvállalás elmaradása, ma kegyelemdöfést adhat a demográfiai szakadék szélén egyensúlyozó közösségünknek. Kétségtelen, hogy a Nyugatra nyomulás nem a vajdasági magyarok specifikuma, sőt térségünkben más népek körében is divat a kivándorlás, a külföldi munkavállalás. Évente Szerbiából az albánok, a bosnyákok és a romák ezrei özönlenek Nyugatra, de mivel ezen közösségek népszaporulatával nincsenek gondok, távozásuk nem üríti ki az iskoláikat, óvodáikat, esetükben nem kell lakatot tenni a lakodalmastermek ajtajára sem. Sőt mi több, ezen tradicionális közösségek a kivándorlókat a szülőföld előretolt hadállásának tekintik, akik az itthon maradottak boldogulását is segítik. 

Írásom egyik nem titkolt célja, hogy megvizsgálja a releváns tényeket, hogy árnyalja a fentiekben ismertetett elfogult hevületet, az egyoldalú képet. Az átlagember számára gyakran nem hozzáférhető ismereteim, személyes tapasztalataim segítségével szeretném alaposan megvizsgálni az uralkodó szemlélet helytállóságát. Jelesül, a tárgyilagosság szándékával és igényével szeretném csokorba szedni és megvizsgálni, egyrészt a Nyugatra vándorlás előnyeit, másrészt mindazt, amit elveszíthetünk a szülőföldünk elhagyásával. Az efféle elemzést különösen aktuálissá teheti az a tény, hogy a vajdasági magyarok rendszerint igen keveset tudnak a nyugati viszonyokról, azt is egyoldalúan tálalva fogyasztják. Írásom másik célja, hogy megkíséreljem megválaszolni, mi is áll a vajdasági magyar emberek jelenlegi általános csalódottságának hátterében, miért van az, hogy ma a magyar emberek sötétebbnek látják perspektívájukat a szülőföldön, mint valaha. Vajon valóban ennyire nehéz az élet vidékünkön, ennyivel rosszabb ma, mint tegnap vagy tegnapelőtt volt, vagy valami egészen másról van szó? 

 

MIRE SZÁMÍTHAT ÉS MIRE NEM A MAGYAR EMBER, HA KIVÁNDOROL NYUGATRA?

 

Manapság a vajdasági magyar ember hajlamos úgy tekinteni Nyugat-Európára, az USA-ra, Ausztráliára, Kanadára (a továbbiakban Nyugat), mint az ígéret földjére, a Kánaánra. Amennyiben elszánjuk magunkat, és hátat fordítunk a szülőföldnek, akkor ott megcsinálhatjuk a szerencsénket, jól és tartalmasan élhetünk, megkapjuk a megbecsülést a munkaadónktól és a társadalomtól, lesz perspektívánk, kiszámíthatóan tervezhetünk, biztonságban fejlődhetünk és gyarapodhatunk, életminőségünk jobb lesz stb. Egyszóval minden, ami itthon nem saját hibánkból (a szerző kiemelése) nem elérhető a számunkra, azt ott megszerezhetjük és élvezhetjük. Ez alatt általában a jobb életminőséget, a hozzáférhető munkahelyeket, a többszörösen nagyobb havi munkabért és vásárlóerőt, a munkáltató és a hatóságok nagyobb megbecsülését, a nagyobb köz- és jogbiztonságot, jobb szociális ellátást és életminőséget értjük. Amennyiben a fent vázolt sommásan rózsaszín képet összevetjük a Nyugaton uralkodó valós állapotokkal, azokkal az állapotokkal, amelyekre a külföldi (akár magyar EU-s útlevéllel rendelkező) bevándorló, munkavállaló valóban számíthat, akkor a kirajzolódó kép jóval árnyaltabbá válik. Ennek elsődleges oka, hogy azok a valós, objektíve létező előnyök, amelyekkel a Nyugat rendelkezik a szülőföldünkkel összehasonlítva, elsősorban a nyugati országok őslakosságának esetében létezőek, valósak, azaz nem vagy csak részben érvényesek a bevándorlók, az idegenek, a külföldi munkavállalók esetében. Magyarra fordítva, a nyugati országokban (de máshol sem) messze nincsenek azonos helyzetben a bevándorlók és az őshonos állampolgárok, még formális jogi szempontból sem! Markáns különbség van aközött, hogyan élnek, milyenek a munkavállalási, a pénzkereseti, a karrierlehetőségei a németeknek Németországban, és milyenek a frissen bevándorolt törököknek, albánoknak, szerbeknek, románoknak vagy akár magyaroknak (vagy akár az ő leszármazottaiknak is). Más a munkáltatók, a társadalmi környezet, a hatóságok viszonya az állam nyelvét nem vagy alig beszélő idegen és az állampolgár iránt, arról nem is szólva, hogy a gyökértelenség, a befolyásos vagy segítőkész barátok, ismerősök, rokonok hiánya milyen negatívan hat az életminőségre, karrierre, jogérvényesítésre vagy a lakásproblémák megoldására – ott is. Summa summarum, a kivándorolni szándékozók akkor mérlegelik a Nyugat előnyeit helyesen, ha nem az ottani átlagember helyébe képzelik magukat, annak fizetését, szociális és lakáshelyzetét vizsgálják meg, hanem annak a társadalmi rétegnek a helyzetét és perspektíváit tartják szem előtt, amelyhez tartoznak majd. Egyaránt vonatkozik ez a munkabérre, a munkavállalásra, a vásárlóerőre, a jogérvényesítésre, a szociális szolgáltatásokra vagy a lakáskörülményekre. Helyi állampolgárság, kiváló nyelvismeret, elismert iskolai végzettség, szakmai kamarai tagság, ismeretség nélkül a bevándorló számára a keresett, jól fizetett munkahelyek gyakorlatilag elérhetetlenek, amiből az következik, hogy ami a számukra reálisan elérhető, az általában a segédmunkási munkakör. Ezt különösen fontos megemlíteni azon kivándorlók esetében, akik érettségivel vagy felsőfokú végzettséggel vándorolnak ki, hiszen ők rendszerint nem dolgozhatnak szakmájukban, nem végezhetnek érdeklődésüknek és tudásuknak megfelelő kreatív munkát. A nyugati országokba érkező külföldi rendszerint egy életen át verejtékesen küzd azért, hogy a képzelt társadalmi lajtorja aljáról annak alsó harmadába tornázza fel magát. De időzzünk el egy rövid időre a béreknél, ugyanis a legtöbb embert a vélt vagy valós nyugati bérek vonzzák leginkább. Rögtön fontos megjegyezni, hogy a segédmunkáért járó havi bér messze elmarad az országos átlagtól. Amíg például Németországban a havi nettó átlagbér megközelíti a 3000 eurót, Ausztriában a 2500 eurót, addig a kivándorló vajdasági magyar számára reálisan elérhető, gyakran nehéz és megalázó segédmunkákért ritkán fizetnek többet 1200–1400 eurónál! Természetesen lesznek olyanok, akik erre rögtön rávágják: de legalább van munka, és 1200 euró is óriási pénz a hazai jövedelmi viszonyokhoz képest. Ezzel az érvvel nem lehet vitatkozni, de a címletek nagyságán és a nullák számán túl a fizetéseket érdemes megvizsgálni a vásárlóerő és a szükségletek szempontjából is. Ami az élelmiszert, ruházatot, kozmetikai és műszaki cikkeket illeti, az eurónk Németországban vagy Angliában körülbelül annyit ér, mint itthon, azaz az 1000–1500 megkeresett eurónkért szó szerint csokoládéhegyeket tömhetünk magunkba, és könnyedén elérhetővé válnak  a számunkra a (majdnem kizárólag Kínában gyártott) divatos ruházati tömegáruk, vagy a legkülönbözőbb apró műszaki kütyük, a gyorsan leamortizálódott, használt személygépkocsik stb. Szóval, ha csak ezekre lenne szükségünk a tartalmas élethez, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek valóban hozzáférhetővé válnak a nyugati segédmunkások számára is, többszörösen könnyebben, mint itthon. Csakhogy az élethez, a tartalmas élethez, az életminőséghez ennél azért sokkal többre van szükségünk, még akkor is, ha az életminőséget kizárólag az anyagi, a pénzért hozzáférhető javak szempontjából vizsgáljuk meg. Itt van például a lakás, a családi otthon, esetleg a szállás kérdése. Az ember életminőségét igencsak meghatározza, hol lakik, hol alszik és pihen, hol fogadja vendégeit, hol tölti el idejének legalább a felét, van-e otthona, amelyet sajátjának érez, amely családi fészke lehet. Bizony, Nyugaton lakáshoz jutni, otthont teremteni a kivándorló vajdasági magyarnak gyakran nehezebb, mint a „tevének átbújni a tű fokán”, és egyúttal sokkal nehezebb, mint itthon, a szülőföldjén! Egyrészt azért, mert az ingatlanárak, a lakásbérleti díjak az itthoni árak és díjak öt-, tízszeresét teszik ki (gyakran jövedelemarányosan is többe kerülnek, mint itthon), másrészt ott nem lehet örökölni ingatlant, lakást, ami itthon egyre reálisabb ingatlanszerzési opció. Falvaink, de részben városaink is tele vannak üresen álló olcsó ingatlanokkal, amelyekbe a demográfiai valóság miatt nincs, aki beköltözzön. Persze lehet Nyugaton munkásszállóban, esetleg házmesterlakásban is lakni, lehet hasonló cipőben járó alkalmi ismerősökkel közösen lakást bérelni, de ezeknek a kényszermegoldásoknak semmi köze a családi otthonhoz, az életminőséghez, a tartalmas élethez, a sokat emlegetett perspektívához! A fizetések vásárlóerejéhez az is hozzátartozik, hogy Nyugaton mennyibe kerülnek a különböző szolgáltatások, mennyit kell fizetnünk egy sörért a vendéglő kerthelyiségében, mennyit a kozmetikus, a fodrász vagy a fogorvos szolgáltatásáért, a színházjegyért vagy a sportuszoda használatáért. Ezen szolgáltatások árai esetében is nyugodtan szorozhatunk öttel, esetleg tízzel is, a hazai árviszonyokhoz képest!      

Amiről eddig szóltunk, az életminőség anyagi vonzatait érintette. Láthattuk, hogy az összkép ebből a szempontból messze nem fekete-fehér, a dolgok leegyszerűsítése pedig messze nem célszerű, és főleg nem megalapozott. De az anyagias dimenzión túl is fontos lenne megvizsgálni, hogy mit nyújthat és mit nem a Nyugat a kivándorló vajdasági magyarok számára. Egyfelől nehezen elvitatható, hogy a Nyugat életterei a gazdagság és rendezettség biztonságérzetét keltik.  Ott a közterületek, utcák, terek, parkok, utak és parkolók általában véve (forma-) tervezettek és rendezettek, a közművállalatok munkája pontos és megbízható, az önkormányzati és állami hatóságok, iskolák és kórházak tevékenysége, munkája általában jogszerű és szervezett. Az urbánus környezet gazdagságot sugároz, a nem beépített természet pedig védett, illegális szemétlerakóktól és törvénytelenül épített építményektől mentes. Az életminőség ezektől a dolgoktól is függ, az persze más kérdés, hogy ezekből mennyit élvezhet valaki, aki a munkaidőn kívül valamelyik külváros munkásszállójában lakik, és nem igazán engedheti meg magának azt, hogy beautózzon és leparkoljon a belvárosban, és barátaival elfogyasszon egy kapucsínót a sétálóutca vonzó kávézójában, vagy esténként koncertekre vagy sportrendezvényekre járjon. 

Van azonban a Nyugatra költözésnek egy sokak által elhallgatott dimenziója, ez pedig nem más, mint a gyökértelenség, a természetes nyelvi kulturális közegünk elvesztése, kultúránk és önazonosságunk hosszú távú feladása. A felnőtt, aki Nyugatra költözik, már sohasem lehet német, osztrák, francia, norvég, brit vagy kanadai, még akkor se, ha ezt nagyon szeretné. Anyanyelvünket, kultúránkat, identitásunkat nem tudjuk levetni, mint egy kabátot, hogy helyébe újat vegyünk magunkra. A nők mellét és ajkát ma már pénzért, kérésre újraformázzák, a férfiak hájas pocakjukat zsírtalaníthatják, a tar fejre újra szőr kerülhet, de kultúránkat, identitásunkat sok euróért se cserélhetjük fel sikeresen. A legtöbb ember azonban nem is szeretne identitást váltani, erősen kötődik identitásához, teljes értékű életet csakis saját kultúrájának, nyelvének közegében élhet, amelynek szerves részévé vált. Ha kiszakítanak bennünket – vagy magunkat szakítjuk ki – ebből a közegből, lelki nyomorékká válhatunk, talán észre sem vesszük, de üressé válunk. A Nyugatra költözők esetében ez a gyökértelenség óhatatlanul a másodrangúság marcangoló érzésével párosul. Mindezen érdemben a globalizálódó cybervilág nyújtotta kommunikációs lehetőségei sem változtathatnak, legfeljebb pótcselekvésként enyhíthetik a kétségbeesést. Amíg a felnőttek esetében a Nyugatra költözés identitásváltáshoz nem vezethet, addig az utódok esetében az új környezet törvényszerűen a magyar nyelv, a kultúra és identitás feladását eredményezi. Az így szocializálódó fiatalok már magyarokká nem igazán válhatnak (idegen nyelvű közegben, anyanyelvű oktatás hiányában stb.), de ettől függetlenül az új környezetben még sokáig jöttmentnek számítanak. A kultúra elvesztésén, a gyökerek feltépésén túl a Nyugatra költözés a családalapítást vagy a család gyarapítását is megnehezíti. A legtöbb Nyugatra költöző fiatal az ottani viszonyok között igen alacsony kereseti lehetőségek mellett, a folyamatos túlórázás kényszere miatt képtelen gyermeket vállalni, családot alapítani, otthont teremteni. Ehhez nemcsak a pénz, a lakás hiányzik, hanem az a családi közösségi háttér és biztonság is, ami lehetővé tenné, hogy mindkét szülő dolgozhasson, vagy akár azt, hogy az egyik szülő a gyermekneveléssel és a háztartással foglalkozhasson. Az anyagiakat hajszoló, atomizált nyugati társadalmak legtöbbjében a szingliség jelensége egyre elfogadottabbá válik, a házasság, a család, a gyermek még a „bennszülöttek” esetében is luxusnak, extrának kezd számítani.  

A fenti elemzés ismeretében már árnyaltabb a Nyugatról alkotott rózsaszín kép, mégis a fent ismertetett tények csak ritkán jutnak el a vajdasági magyar emberekhez. Sőt mi több, a Nyugaton dolgozó vagy már onnan lehajtott fővel visszatérők se tesznek sokat azért, hogy az összkép tisztább és árnyaltabb legyen. Hogy miért? Egyrészt azok, akik nyakukba vették a világot, itt hagytak csapot-papot, mindenképpen abban érdekeltek, hogy az ottani valóságot, a mindennapjaikat szebbre fessék, hogy igazolják nehéz döntésüket. Az önigazolás fontos eleme, hogy ők már abban érdekeltek, hogy minél több honfitársuk csatlakozzon hozzájuk, hogy kevésbé legyenek magányosak az idegenben. Másrészt, azok, akik csalódtak, „betört fejjel” hazatértek az ígéret földjéről, a fent ismertetett divatos közhangulat közepette kicsit szégyellnek megszólalni, nehogy „lúzereknek essenek ki”, akik a lehetőségek és perspektívák világából saját alkalmatlanságuk miatt visszatértek a lesajnált és élhetetlen szülőföldre.

 

MENNYIRE ÉLHETETLEN A SZÜLŐFÖLD, MIRE SZÁMÍTHAT AZ, AKI A SZÜLŐFÖLDÖN KERESI A BOLDOGULÁSÁT?

 

Ezen írás bevezetőjében már kifejtettem, mit gondol az átlagos vajdasági magyar ember a saját szülőföldjéről, az itthoni élet perspektívájáról. A vélemények halmazában a sötétszürke és a fekete különböző árnyalatai mellett már-már zavaróan hatnak a ritka disszonáns színek és hangok, amelyek a helyzetet ugyan aggasztónak, de nem feltétlenül kilátástalannak ítélik meg. Mint ahogyan a Nyugatról alkotott sommás rózsaszínű kép esetében is indokoltnak bizonyult a vizsgálat, ez esetben is érdemes megvizsgálni az élhetetlen szülőföld tézisének tényszerű megalapozottságát. Nem szeretném statisztikai adatokkal terhelni az olvasót, ezért a szerbiai – vajdasági –életszínvonal, életminőség a kereseti lehetőségek vonatkozásában csak általánosságban fogalmazok. Az ENSZ a Világbank és más nemzetközi szervezetek adatai alapján gazdasági fejlettsége vonatkozásában Szerbia a világ országainak középmezőnyében foglal helyet, de az életminőség és életszínvonal és az eladósodottság mértékének tekintetében inkább a középmezőny felső felében helyezkedik el. Igaz, az Ókontinensen már kevésbé előkelő a helyzetünk, Szerbia az államok képzeletbeli lajtorjáján az alsó harmadban foglal helyet, valahol a kaukázusi államok, Ukrajna, Albánia és Bosznia előtt, de valamivel Horvátország és Románia mögött. A nettó átlagbér kevéssel 400 euró alatt van, ami Szerbiát Románia, Bulgária, Macedónia és Montenegró társaságába sorolja. Az ország ennél kicsit jobban áll az infrastruktúra, a közintézmények, az oktatás minősége és a közigazgatás fejlettsége szempontjából. Ez különösen igaz Vajdaság esetében, ahol mi, magyarok élünk. Szerbiában a munkanélküliek száma meghaladja a 25%-ot, amivel az európai sereghajtók közé tartozik. A közoktatási rendszer is inkább az európai alsóházban teljesít, de itt is akad kivétel. Például a Belgrádi Egyetem a shanghai lista szerint a környező országok mezőnyében kimagaslóan magas helyezést ért el, az elmúlt két évben (a világ első 400 egyetemének egyike). Ami a jogállamiságot és az emberi és kisebbségi jogok tiszteletét illeti, az Európai Bizottság legfrissebb jelentései szerint ebben a tekintetben Szerbia máris megugrotta az EU-s normákat, kivéve a homoszexuálisok jogainak biztosítása terén.

Statisztikailag igazolt tények ide, statisztikailag igazolt tények oda, az országról, a szülőföldünkről alkotott képünk leginkább szubjektív kategória, a dolgok az agyunkban dőlnek el. Társadalmi valóságunkban, de a média hírei között is bőven találhat támaszt az, aki sötétnek, esetleg elviselhetetlennek látja vagy láttatja a hazai állapotokat. Van, aki ezekre alapoz, mások ezekre saját negatív tapasztalataikkal is ráerősítenek. Ők vélt vagy valós sérelmeik alapján hoznak ugyancsak szubjektív ítéletet valóságunkról. Akárhogy is van, egyben biztosak lehetünk, sokan, nagyon sokan egyszerűen nem hajlandók maguk körül észrevenni a jót, az értékeket, a haladást a fejlődést! Mintha szemellenzővel járnának-kelnének, a belőlük áradó közöny, csalódottság elhomályosítja, szelektívvé teszi látásukat. Pedig pozitív változások (is) vannak környezetünkben, sőt vannak olyan eredmények, amelyek az úgynevezett „régi szép időkben” (a múlt század hetvenes–nyolcvanas évei) sem voltak jelen vidékünkön. Vannak olyan példák, olyan pozitív változások, amelyekre alapozva építhetnénk saját perspektívánkat, kereshetnénk értelmet életünknek, munkánknak. Akármilyen hihetetlennek tűnik, a magyarok lakta városokban, falvakban is több tucat sikeres ipari vállalkozás, hatalmas mezőgazdasági birtok működik, olyan vállalkozások, amelyek már egy évtizede vagy több évtizede is sikeresek, versenyképes termékeket állítanak elő, vajdasági magyarok ezreinek biztosítanak kenyeret és megélhetést, tisztességesen teljesítik adó- és járulékfizetési kötelezettségeiket. Lehetnének többen is, akkor az ország gazdaságának is jobban menne, de ez nem változtat a tényen, hogy róluk a közvéleményünk egyszerűen nem vesz tudomást, nem illenek a perspektíva nélküli sötét képbe. Amennyiben többen tudnának ezekről a sikertörténetekről, amennyiben a magyar média foglalkozna velük, valószínűleg az összkép is árnyaltabb lehetne, ha másért nem, hát azért, mert abból világossá válna, hogy aki tud és akar, az a szülőföldön is lehet sikeres, sőt esetenként még akár gazdag is. No persze az ügyeletes károgók valószínűleg azt mondanák, hogy ezek a magyar vállalkozók, gazdák egyszerűen csalók vagy korrupt ügyeskedők, akiknek csakis ezért sikerül itthon érvényesülni, mert romlottak egy romlott környezetben. A vállalkozói szférához hasonlóan szisztematikusan elhallgatjuk a környezetünkben történő egyéb pozitív változásokat is. Ha lehet, nem vesszünk tudomást arról, hogy közösségi összefogással, az utóbbi években olyan erős és versenyképes intézményeket hoztunk létre, mint a Kosztolányi és Bolyai tehetséggondozó elit gimnáziumok, a Zentai Kamaraszínház vagy a szabadkai magyar tannyelvű egyetemi kar. Nem akarjuk észrevenni, hogy a palicsi állat- és növénykert szépségében, rendezettségében és gazdagságában semmivel sem marad el más európai állatkertektől, vagy hogy hivatásos színházaink összmagyar szempontból is kiemelkedő produkciókat alkotnak folyamatosan. Hovatovább a Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából ma minden magyar fiatal könnyebben juthat el az egyetemi oklevélig, az érvényesülés szellemi tőkéjéhez, mint valaha a történelem során! Nem tévedés, sohase kapott egy érettségiző fiatal olyan szakmai és anyagi támogatást a továbbtanuláshoz, majd az elhelyezkedéshez, mint az utóbbi három évben a Magyar Nemzeti Tanács programjainak köszönhetően. Hosszasan sorolhatnám még a szándékosan elhallgatott, meg nem látott pozitív változásokat az élet különböző területein. Ezek persze a szülőföldet nem változtatták egyszerre vonzóvá, de tételesen bizonyítják, hogy számos vonatkozásban ma jobb a helyzet itthon, mint öt, tíz vagy éppen húsz évvel ezelőtt.

A szülőföldet lesajnálók kórusa gyakran arról is megfeledkezik, hogy életminőségünk milyensége sok tekintetben tőlünk magunktól függ. A szülőföld perspektívái, jelenlegi kinézése, lehetőségei a mi saját lenyomatunk, a teljesítményünk tükörképe. Egyes problémák megoldása kizárólag tőlünk függ, más dolgokra csak igen korlátozottan tudunk hatni. Az, hogy Zentán, Csantavéren vagy Tordán tiszták, rendezettek-e az utcák, közterületek, hogy frissen meszeltek-e a családi házak vagy azok léckerítése (mint Nyugaton), hogy a vízelvezető árkok gondozottak-e, az nem pénz kérdése, és nem is az államhatalom hatékonyságának a függvénye. Ezek a dolgok csakis tőlünk függnek, a magyar emberek szorgalmától függnek, egyéneken és azok közösségen múlnak. Úgyanígy elsősorban a zentai, csantavéri vagy tordai magyaroktól függ, hogy odafigyelünk-e egymásra, vigyázunk-e a közbiztonságra, óvjuk-e a közösségi javakat a rongálóktól – bűnözőktől –, vagy mindaddig elfordítjuk a fejünket, amíg a mi portánkon nem esik kár. A munkanélküliségért általában nem tehetjük felelőssé az egyéneket, ennek ellenére gyakran szembesülünk azzal, hogy nemcsak munkahely nincs, de munkavállaló sem. Egyre nehezebb munkást találni nehéz munkákra. Gyakran hallom egyes gazdák panaszát, nincs napszámos, senki sem akar dolgozni, még megemelt napszámért sem. Azzal a jelenséggel is gyakran találkozunk, hogy a fiatal munkavállalók, vállalkozók az első munkahelyi nehézség, csalódás után feladják az itthoni boldogulás keresését, és mintegy truccból külföldön keresnek munkát. Amiről azonban a közbeszéd nem szól, hogy az ilyen munkavállalók Nyugaton már vállalják a kudarcokat, nehézségeket, a végzettségükhöz nem méltó, lebecsült munkát. Minden bizonnyal a Nyugaton vállalt önfeláldozással, kemény munkával itthon is sokan boldogulhatnának, munkájuk lehetne, de amíg itthon macerás dolog lenézett segédmunkát végezni egyetemi diplomával, addig Nyugaton mintha ez kevésbé lenne az. Az is jellemző, különösen a szakképzettebb fiatalokra, hogy Nyugaton gyakran óriási erőfeszítések árán elsajátítják a helyi többség nyelvét, míg itthon a sikeres karrierépítéshez gyakran szükséges szerb nyelvet nem hajlandók megfelelően elsajátítani. Szóval, gyakran szembesülünk azzal a kettősséggel, hogy a munkavállaló fiatalok ugyanazzal a befektetett energiával, amivel Nyugaton küzdenek az akadályokkal, itthon ugyancsak szép eredményeket tudnának megvalósítani. 

 

A CSALÓDÁSOK FORRÁSAI, AVAGY MIÉRT ÉREZZÜK ROSSZABBNAK PERSPEKTÍVÁNKAT?

 

Miután megvizsgáltuk a két divatos tézis tényszerűségét (Nyugaton jól élhetünk, itthon nincs perspektíva), arra keressük a választ, mi az átlag vajdasági magyar (és nemcsak magyar ember) csalódottságának, kiábrándultságának valódi forrása, miért érezzük oly kilátástalannak a helyzetünket, hogy az elvándorlás oly sokakat foglalkoztat, és oly kézenfekvőnek tűnik. Mint azt a fentiekben vázoltuk, az ország, amelyben élünk, a világ országainak és nemzeteinek virtuális vetélkedésében a középmezőny felső részében foglal helyet. Életminőség tekintetében ugyan testhosszakkal lemaradtunk a világ vezető jóléti országainak kiváltságos csoportjától, de a sor végén kullogó országok nálunk ennél is jobban lemaradnak. Az sem mellékes, hogy szüleink, nagyszüleink életfeltételei, vásárlóereje, életminősége semmivel se volt jobb, mint a mai generációké, sőt, alig találnánk olyan paramétert, amely alátámasztaná, hogy őseink a szülőföldön jobban éltek nálunk. Ha ez így van, márpedig a tények ezt támasztják alá, akkor mi végre ez a hevületté terebélyesedett csalódottság, elégedetlenség, a távozni vágyás? Merthogy jelen van, az tagadhatatlan. Szerintem ennek fő oka a vágyak és a lehetőségek között feszülő, áthidalhatatlannak látszó ellentét. Az az ellentét, amely leginkább az utóbbi évtizedben alakult ki, és amely oly sokakban a frusztráltság és elégedetlenség érzését váltotta ki. De mi az, ami után oly nagyon vágynak az emberek, és amit messze nem tudnak kielégíteni? Ezek a globalizálódott, modern világ által gerjesztett fogyasztási igények, azok a leginkább kényelmet szolgáló fogyasztási cikkek, anyagi javak, amelyek megszerzése már-már alapszükségletnek, életfeltételnek tűnik a mai ember számára, amelyek nélkül nem tud és nem is akar élni. A múlt század kilencvenes éveiben a vajdasági magyar emberek leginkább arra vágytak, hogy megszűnjék a háborús bizonytalanság, hogy a férfiakat ne hurcolják a csataterekre, hogy szűnjék meg a nemzetközi elszigeteltség, a rendőri elnyomás, a szellemi egyszólamúság, a háborús uszítás, a hiperinfláció, az áram- és üzemanyaghiány, hogy legyen rendszeres a tanítás az iskolákban, hogy szabadon, vízum és határilleték nélkül utazhassunk Magyarországra. Ezek a mindennapokat valóban megkeserítő problémák 2000. október 5-e után fokozatosan, de aránylag gyorsan megszűntek. Ma már a feledés pora lepte be és szépítette meg a kilencvenes éveket. A feledés csodákra képes, ezért sem igazán meglepő, ha valaki a saját elégedetlensége és frusztráltsága közepette olyan csacsiságokat állít, mint hogy „sohasem volt rosszabb a helyzetünk, mint most”, meg hogy „nyomorog és éhezik a nép”. A nyomorról és éhezésről csak annyit, hogy érdemes lenne összevetni azt, hogy mit és mennyit fogyasztott az átlag magyar ember a kilencvenes években, és mit és mennyit ma. Mennyi üzemanyagot, mennyi áramot fogyasztott akkor, és mennyit fogyaszt ma, mennyit költött telefonálásra akkor és ma, mit tett akkor és mit tesz ma a hipermarketben a bevásárlókosarába (hipermarketek nem igazán voltak 2000 előtt, de erre majd visszatérek)? Az összehasonlítás megdöbbentő adatokat hozna felszínre! Néha, a sorban állás közepette, figyelem az emberek bevásárlókocsijának a tartalmát. Hegyekre veszik a műanyag palackokba zárt vizet, az ócska, színezett cukros üdítőket, a burgonyaszirmokat és más egészségtelen és fölös kalóriákat. Ezt átlagemberek teszik, és ez semmiképpen sem a nyomorról vagy az éhezésről szól, hanem esetenként teljesen felesleges fogyasztási cikkek vásárlásáról. Vagy még egy példa. Manapság Szabadka belvárosában jóformán alig lehet parkolni, noha a parkolást most már mindenhol megfizettetik. Mindenki autóval jár-kel, rengeteget költ az átlagember autózásra, az autók használatára és fenntartására. Miféle nyomor ez? Amikor én gyerek voltam, a „boldog és békés” nyolcvanas években, negyedennyi autó nem volt a városban. Más, három gyermekem jár iskolába, alig van osztálytársuk, akinek nincs menő mobiltelefonja, táblagépe, számítógépe, széles sávú internetje, nekik nincs! Persze nem azért, mert családunk bevételei ezt nem teszik lehetővé, hanem elvből, és bizony, enélkül is mindannyian osztályelsők tanulásban. Ezeket a dolgokat csak azért említettem meg, mert jelezni szerettem volna, hogy olyan, sok pénzbe kerülő fogyasztási cikkekről van szó, amelyek korántsem nevezhetők egzisztenciális alapszükségletnek, de amelyeket az átlagember már elengedhetetlenül fontosnak tart megszerezni. Hogyan jutottunk el oda, hogy miközben az értelmes életet megkeserítő alapproblémák eltűntek a kétezres években, ma a fent említett fogyasztási cikkek korlátolt megszerzési lehetősége oly nagyon frusztrálja az embereket, az elégedetlenség és kilátástalanság az uralkodó életérzését gerjeszti a Vajdaságban? A dolog magyarázata relatíve egyszerű. Az történt Szerbiában a kétezres években, ami a többi európai volt szocialista országban a kilencvenes évek elején. A vasfüggöny leomlása után a volt szocialista országok integrálódása a nyugati világrendbe egyetlen területen sem sikerült jobban, mint a piac, a fogyasztás, a fogyasztói társadalom értékrendjének az átvétele terén. A szocialista-kommunista társadalmak összeomlása után a devalválódott és feladott szocialista értékek helyét döntően a fogyasztás, a piac vette át. Mi érkezett meg elsőként a Nyugatról? A multik, a nyugati fogyasztási cikkek, a pavlovi reflexekre épülő profi reklámok, a fogyasztói hitelek, a hipermarketek, az autókereskedők. A vasfüggöny törmeléke még ott ropogott a lábunk alatt, de már felépültek a csillogó hipermarketek, benzinkutak, autókereskedések, a tévék pedig fő műsoridőben ontották ugyanazokat a reklámokat, mint Nyugaton. A lakosság okkal érezte úgy, hogy akkor szabadulunk meg a múlttól, akkor csatlakozhatunk az istenített nyugati demokráciákhoz, ha a nyugatiként fogyasztunk, sőt azt is elhitették az emberekkel, hogy boldogságunkat a fogyasztásban találhatjuk meg. Mindeközben az emberek nagy része a Nyugatot, a nyugati értékeket nem ismerte, nem is ismerhette. Az, amit Nyugatnak vélt, az a globalizált ipari termékek fogyasztása, a pénz istenítése. A dolog azonban túl jól sikerült. Az emberek rövid idő alatt hozzásimultak a fogyasztási kultúrához, magukévá tették. Hatalmas, csillapíthatatlan étvágyuk gerjedt a csillogó portékák iránt. Csakhogy a dologban volt és van egy rendkívül súlyos szerkezeti hiba. A globalizált világban az integrálódó országok lakosainak fogyasztási igényei gyorsan megközelítették a nyugati országok lakósainak igényeit, míg a vásárlóerejük ezt képtelen volt követni. Ez az igények és lehetőségek között feszülő ellentét frusztrálttá és elégedetlenné tette a volt szocialista országok polgárait, és sokszor adósságcsapdába is kényszerítette őket. Többé-kevésbé ez történt Magyarországon, Lengyelországban, Romániában és Szlovákiában is a kilencvenes évek elején és ez történt meg Szerbiában is a kétezres évek első évtizedében. Az elégedetlenségre és a frusztrációra egy nagy lapáttal rátett a gazdasági világválság is, amely mindenhol reálbércsökkenést és gazdasági pangást eredményezett. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy zajlik a Nyugatra vágyás és vándorlás Magyarországtól Szerbián át Bulgáriáig. Az emberek szeretnék kielégíteni a gyakran mesterségesen gerjesztett, de ma már bőrük alá belopózott fogyasztási igényeiket. Szerintem ez és nem más az elégedetlenség fő mozgató rugója, ez az, ami új, ami régen nem volt, ami miatt elterjedt az „élhetetlen szülőföld” és a „sohasem volt ilyen rossz, mint most” dogmája.

Ami Szerbiát illeti, mindehhez hozzá kell adnunk még egy adalékot. Ez nem más, mint a rendszerváltáshoz fűződő túlfűtött elvárásokhoz képest bekövetkezett csalódás. Amikor 2000. október 5-én megdőlt a miloševići rezsim, az emberek nagy többségében hihetetlenül felfokozódtak az elvárások. Nemcsak azokban, akik Miloševićhez képest egy évtizeden át ellenzékben voltak, hanem támogatói között is. A tömegek azt remélték, hogy a háborúzás vége, a Nyugattal való dacolás vége, a nemzetközi elszigeteltség megszűnése olyan gazdasági fejlődést indít el, amely látványos életszínvonal emelkedést hoz majd az országban. A háborúzásnak valóban vége lett, az elszigeteltség megszűnt, az emberi jogokat már nem sértették meg tömegesen, a kereskedelem szárnyalni kezdett, de a gazdaság, az ipar nagyjából egy helyben toporgott. Az új helyzet felszínre hozta a belső gyengeségeket, az emberi erőforrások hiányát, a technológiáink versenyképtelenségét, az általános züllés és korrupció mértékét. Megszűnt a mindenre jó kifogás, amely hóként takarta el az ország valódi versenyképtelenségét, a belső szerkezeti problémákat és gyengeségeket. A nehézségek ellenére a nemzetközi segélyek és hitelek jóvoltából 2007-ig nőtt a fogyasztás. Az igazi fekete leves ezután következett. 2008-tól tudatosodott az emberekben, hogy dinamikus gazdasági fejlődésre végkép nem számíthatnak, hogy a bérek jelentős növekedése nem reális, ugyanis ez az ország ennyire, vagy ennyire se képes. Ez a felismerés további perspektíva nélküliséget eredményezett, miközben az elmúlt években sem csökkent a fogyasztási vágy.

 

Itt tartunk most. Azt gondolom, a választási lehetőségeink is igen korlátozottak. Nem igazán választhatunk jó és rossz között, boldogság és bánkódás között, de egy választásunk még maradt: választhatunk aközött, hogy feladjuk magunkat, nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, és új ruhákba öltözötten, tele gyomorral szolgálunk másokat egy életen át, vagy egymásba karolva, családunkba, rokonainkba, közösségünkbe kapaszkodva keressük szülőföldi boldogulásunkat. Mindkét opció lemondásokkal jár, de a veszteségeket másban mérik. Mindenki maga dönti el mi a fontosabb a számára, de azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy a választás során vakok legyünk.

Dr. Korhecz Tamás, egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke