A nemzeti színház létrehozása pénzfüggő

Kovács Frigyes: A Vajdasági Magyar Nemzeti Színház is hozzájárul, hogy itthon érezzük magunkat a szülőföldünkön

Kovács Frigyes

Mit jelenthet a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház megalapítása, létrehozása közösségünk számára? Milyen küldetést, feladatokat kell felvállalnia a majdani intézménynek? Erről Kovács Frigyes Jászai-díjas színművészt kérdeztük, aki már több mint harminc éve érvel a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának önállósulása mellett. Ő az, aki az elmúlt időszakban számos fórumon – szóban és írásban – kifejtette, miért van szüksége a vajdasági magyarságnak egy nemzeti színházra. A Magyar Nemzeti Tanács a minap egyhangúlag döntött a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának önállósodásáról és a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozásáról. Hogy mit jelent ez a döntés közösségünk számára, arról is beszélgettünk Kovács Frigyes színművésszel, rendezővel.

NEM CSUPÁN CÉHTÁBLACSERE

– Közösségünk számára hatalmas dolgot jelentene, hogy létezik egy nemzeti színháza. Tudom, hogy ezek közhelyeknek hatnak, de én nagyon komolyan azt gondolom, hogy nemzeti felemelkedésünkhöz, nemzeti büszkeségünkhöz hozzátartozik, hozzájárul, hogy a vajdasági magyar ember itthon érezze magát a szülőföldjén, érezze, hogy van egy élhető közege. Annak is, aki soha nem megy el színházba, úgy gondolom, jelent valamit, hogy létezik egy nemzeti színházunk. Természetesen ezt tartalommal is meg kell tölteni – szögezte le Kovács Frigyes. – A Magyar Társulat önállósodásával a mostaninál már jobb lenne a helyzet, de a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház státust is el kellene érni. Hangsúlyozom, nem puszta névtáblacseréről, hanem státusról, tartalmi szempontokról van szó.

Kovács Frigyes a Népszínház magyar társulatának az igazgatójaként több olyan dolgot hozott létre, több olyan értéket teremtett meg, ami a nemzeti színház hatáskörébe tartozna: például a Pataki-gyűrű Díj, amely az egész vajdasági magyar színésztársadalmat felöleli. Vagy említhetnénk a Délvidéki Magyar Színjátszás Napja köré csoportosuló tevékenységet, amely a vajdasági magyar drámatermést igyekszik feléleszteni, serkenteni. Mint fogalmazott, ő mindig úgy igyekezett tevékenykedni, mintha ez a színház, ez a társulat a nemzeti színház lenne.

Mit jelent Kovács Frigyes színművésznek, rendezőnek, hogy MNT-döntés született a nemzeti színház létrehozására?

– Könnyebb mozgási lehetőséget, kényelmesebb életteret. Már a Magyar Társulat egyszerű különválása esetén lehetséges volna, hogy mi foglalkozzunk a káderpolitikával. Most a Népszínházban maximum 16 fős lehet a színészgárdánk. Egy nemzeti színháznak, amelynek kiemelt szerepe van egy nemzeti közösség körében, és lévén, hogy repertoárján több klasszikus darab szerepel, s más tevékenységgel is kell foglalkoznia, ez a 16 színész korántsem lesz elegendő. Egy nemzeti színházban például szükség van naivára, ifjú hősszerelmesre is, aki tíz év után más szerepkörbe ,,öregedik”, kerül át, úgyhogy kellenek a fiatalok, az utánpótlás. Tehát a 20 évestől az aggastyánig minden életkorú színészre szükség van, vagyis a mostani 16 fősnél jóval nagyobb társulatra.

A KÜLDETÉS

Mi minden tartozik a nemzeti színház feladatai közé? Az biztos, hogy a nemzeti színháznak a klasszikus drámairodalom művei nagyobb arányban szerepelnek a repertoárján a kortárs dráma mellett.

– Nagyon jól fogalmazott Gerold tanár úr, hogy a nemzeti színház egy típusa a színháznak. Az a jó, ha a színházak tipizálódnak. Nem lehet az egyik színháznak ugyanaz vagy nagyon hasonló a műsorpolitikája, mint a másiknak. A közönség így a négy színházunk bármelyikébe megy el, körülbelül tudja, hogy mit várhat el, milyen típusú, milyen műfajú, milyen művészi értékű előadásra számíthat. A nemzeti színház feladata, hogy klasszikus és kortárs szerzők műveit tűzze műsorára, Madách Imrétől Sütő Andráson, Spiró Györgyön át például a topolyai Terék Annáig és más mai szerzőkig. Drámaíró műhelyt, drámafordító műhelyt kell létrehozni, szorgalmazni, továbbá szoros kapcsolatot kell majd ápolni a Magyar Dramaturgok Céhével, vendégművészeket is kellene hívni, olyanokat, akik a magyar színházművészet kiemelkedő egyéniségei, meg kellene hívni egy-egy szerepre, az innen elszármazott színészeinket. Színházi folyóiratot kell létrehozni, színházi írókat, kritikusokat, a színházról író újságírókat. Említhetném a Színitanodát is. Ez most a RÉS civil szervezeten keresztül működik. Mivel a Népszínházban nem lehetett, nem lehet önállóan dolgozni, létrehoztam a RÉS civil szervezetet, amely igyekszik betölteni azt a rést, vagy sokkal inkább űrt, amely egy nem önálló színházi képződmény – mint amilyen a jelenlegi társulat – és egy lehetséges nemzeti színház között tátong. A RÉS-en keresztül hozunk létre olyan off-produkciókat is, amelyekkel a színészek pódiumműsorukkal olyan eldugott településekre is eljuthatnak – Bóka, Dobradópuszta, Satrinca – ahova a Tanyaszínház sem. Ez is mind olyan feladat, ami egy nemzeti színház tevékenységéhez tartozik.

HOGYAN REAGÁLNAK AZ ALAPÍTÓK?

Most, az MNT-döntés után Ön szerint milyen lépéseket kellene tenni?

– Hálátlan dolog ebbe belebocsátkozni. Ám úgy gondolom, most a politikusoknak kell lépniük, és azoknak, akik csinálni és vezetni szeretnék a Vajdasági Magyar Nemzeti Színházat. Jogászok és közgazdászok bevonásával papírra kellene vetniük, hogy milyen anyagi vetülete van a nemzeti színház létrehozásának. Ez ugyanis pénzfüggő. Ha most nem tudnak pénzt szerezni az indulásához és a működéséhez, akkor nem is kell megcsinálni. Korábban hittem abban, hogy létezik lépcsőzetes építkezés, de most úgy gondolom, hogy e virtuális házban – természetesen nem az épületre gondolok – úgy kell beköltözni, hogy minden a helyén van. Nem tudom, hogy ez mennyi időt vesz igénybe, de annyi bizonyos, hosszú folyamatról van szó. Egyelőre megszületett az MNT-határozat, nem tudjuk, mit reagál rá egyik alapító, mit a másik, ez még a jövő zenéje. Nincs ez az ügy még teljesen sínen. Nagyon örülök, hogy a vajdasági magyar politikum mögé állt a kezdeményezésnek. Kicsit zavar és hárításnak érzem, amikor az MNT-ben azt hangoztatják, hogy ez a magyar társulat óhaja, szándéka, kérelme, s nem úgy fogalmaznak, hogy ez társadalmi ügy lett mindannyiunk számára.

Mennyire tud a közösségünk felzárkózni a nemzeti színház ügye mögé?

– Vannak, akik mélyen hallgatnak a dologról, vannak, akik csak felhívják a figyelmet bizonyos buktatókra. Velük kell mindenekelőtt párbeszédet folytatni. Nem azért, hogy mindenáron meggyőzzük őket, hanem azért, mert oda kell figyelni a figyelmeztető szavukra. Nagyon óvatosan, de következetesen, céltudatosan kell körbejárni ezt a problémát, mindenkit valóban megszólaltatni, hogy mondja el a véleményét. Ezeket a vitákat, eszmecseréket minél mérsékeltebb hangnemben, egymás véleményét tiszteletben tartva kell lefolytatni.

A TÖBBI SZÍNHÁZ SE KÁROSODJON

Meg kell érteni a többi színház igazgatóját is, akik a saját színházukat féltik egy ilyen kiemelt intézmény létrehozásától. E téren is egyeztetésnek kell lennie, hogy a többi színházat a leépülés árnyéka se érinthesse. A vitáktól nem félek, viszont ilyen pénztelen időszakban féltem egy kicsit a nemzeti színház megalapítását, hogy nem lesz rá pénz. Az a nagy kérdés, hogy a pénzügyi konstrukció megállapítása után mit mondanak majd az alapítók és a pénzelők. Lehet, hogy megint azt mondják majd amit 32 éve hallgatok, hogy még nem jött el a pillanat.

Nagy vihart kavart minapi, a Vajdaság Ma internetes portálnak adott nyilatkozatának az a mondata, hogy Nemzetáruló mindenki, aki nincs a nemzeti színház ügye mellett.

– Ez alatt azt értem, hogy sokakban működik a szocialista éra kommunista reflexe, az elnemzetietlenítés korából származó lelki görcsök nagyon sok emberben még mindig élnek. Aki argumentumok nélkül, csak meghunyászkodásból, valamiféle félelemből fakadóan negálja ezt a dolgot, aki ilyen magasztos dolgot nem vállal fel, az nemzetáruló. Ugyanígy vélekedem azokról is, akik megfúrták a nagybecskereki magyar színház megalapítását. A legkevésbé tartom nemzetárulónak azokat, akik ugyan fenntartásuknak adnak hangot a nemzeti színház megalapításával kapcsolatban, ám ezt argumentumokkal alátámasztva teszik, kifejtik, hogy mit miért gondolnak úgy ahogy.

Mihályi Katalin