„Szegényedik a kulturális tér, ha egyközpontúvá tesszük”

A Vajdasági Magyar Nemzeti Színházzal kapcsolatban különböznek a Magyar Nemzeti Tanácsnak és a Népszínház Magyar Társulatának az elképzelései – Ezekben a napokban kell az MNT-be visszajuttatni a vajdasági magyar kulturális stratégiával kapcsolatos adatlapokat

 Három vajdasági magyar ügyről beszélgettünk Lovas Ildikóval, az MNT kulturális tanácsosával: a készülő vajdasági magyar kulturális stratégiáról, a létrehozásában megrekedt Vajdasági Magyar Nemzeti Színházról és a most megjelent Vajdasági Magyar Kulturális Kalauzról.

A vajdaság magyar kulturális élet két lábon áll

Megjelent a Vajdasági Magyar Kulturális Kalauz első száma. A Magyar Nemzeti Tanács támogatásával készült, havonta jelentkező, ingyenes füzet a vajdasági magyar kulturális események műsorsorolója, és – ahogyan azt Lovas Ildikó az olvasót köszöntő szavaiban is hangsúlyozza – űrpótló kiadvány. Célja az, hogy információkat adjon arról, milyen rendezvényekre látogathatnak el az érdeklődők, vagyis össze kívánja kötni a vajdasági magyar művelődési élet legkülönfélébb tartalmira kíváncsi befogadót és a kulturális kínálatot megjelenítő rendezvényeket.

– Sok kis közösségnek vannak remek újságai, kis kalauzai, de nem volt olyan, amely tartományi szinten összefogta volna a vajdasági magyar kulturális eseményeket. Ezzel nem akarjuk rendszerezni, minősíteni, értékelni az eseményeket, hanem meg szeretnénk mutatni a lehetőségeket, hogy hol, milyen rendezvény van.

Ez azt jelenti, hogy ahogyan megérkeztek Önökhöz a rendezvényekre vonatkozó információk, nem is válogattak közülük, minden bekerülhetett?

– Nem válogattunk. A vajdaság magyar kulturális élet jellemzője, hogy két erős lábon áll. Az egyik az amatőr tevékenység, amit nagyon magas színvonalon is űznek, a másik pedig a hivatásos intézmények aktivitása, és ez a kettő együttesen jelenti a vajdasági magyar kultúrát.

A kiadvány elérheti azt, hogy mozgásra ösztönözze az embereket? A célja az is, hogy tudva egymás rendezvényeiről, valóban felkerekedjünk meglátogatni ezeket?

– Igen, ez is az egyik cél. Például a falunapokra vagy a búcsúkra valóban eljárnak más helységekből emberek. Vagy például itt a Tanyaszínház, ami mindig találkozóhely volt, s miért ne lehetne ez így más rendezvényekkel is?

A kalauzzal átláthatóvá vált, hogy hol, mi zajlik. Ez hozzásegíthet ahhoz is, hogy meglássuk, hol kellene segíteni a kulturális élet terén?

– Én személyes vállalásnak tartom, hogy például Satrinca vagy Palánka eseményei is bekerüljenek. A jövő évtől a Magyar Nemzeti Tanács felvállalja annak a költségeit, hogy eljuttatja a Tanyaszínházat azokra a helyekre is, ahol a helyi közösségek nem fizetik a társulat előadását. Úgy gondolom, legalább háromféleképpen kell a tömb és a szórvány viszonyához viszonyulni: odavinni, idehozni és az ott lévőket erősíteni. Ha az információ megjelenik például ebben a kalauzban, és ennek hatására valaki elmegy Palánkára, akkor az már segítheti a kapcsolatok építését és a kommunikációt is.

Vajdasági Magyar Kulturális Kalauza kiadvány neve, de ha mondjuk más nemzeti közösségek is jelzik, hogy szeretnének hírt adni a rendezvényükről – mondjuk a horvátok, a bunyevácok a Dužijancáról – esetleg annak érdekében, hogy a magyarok is látogassanak el rá, akkor belekerülhetnek a kalauzba?

– Nem, mert ez a vajdasági magyar vonatkozású eseményeket hivatott bemutatni (a palicsi filmfesztivál is azért van benne, mert ott is van magyar filmek ciklusa), a vajdasági magyar kultúra értékeit vagyunk hivatottak ápolni, bemutatni, de nyitottak vagyunk, szeptembertől sok helyen megtalálható lesz ez a kiadvány, és úgy gondolom, a rendezvények is nyitottak bárki számára. Két hónapig, júliusban és augusztusban a Hét Nap mellékleteként jelenik meg a kalauz, annyi példányban, ahány példánya van a hetilapnak, szeptembertől azonban megtalálható lesz a művelődési házakban, a kulturális központokban és az oktatási intézményekben is Vajdaság-szerte.

„A javaslatokat nekünk kell megfogalmaznunk”

Jó lenne, ha az intézményeknek július 10-éig sikerülne visszajuttatniuk az MNT-hez a vajdasági magyar kulturális stratégiával kapcsolatos adatlapokat. Már érkeztek kitöltött nyomtatványok, és Lovas Ildikó szerint az eddigi tapasztalatok nagyon hasznosak.

– Ahogy számoljuk, rengeteg, mintegy 40–50 ezer adat van. Amit máris tudunk: a néptánc, a népzene és a kézimunkázás van kiemelkedő jelleggel képviselve a vajdasági magyar amatőr kulturális életben, ezzel foglalkoznak a legtöbben. Ebből van a legtöbb szakosztály. Az adatlapokban azt is leírták, hogy ki, mit tart fontosnak.

Konkrét javaslatok megfogalmazódtak? Mert a stratégiával kapcsolatos tanácskozáson az volt a tapasztalat, hogy a felszólalók inkább panaszkodtak, megoldási javaslatokkal viszont nem álltak elő.

– Azt, hogy mi volna jó, mire volna szükség, megfogalmazták, de hogy miként kellene ezt elérni, azt nem, holott azt kértük, azt vártuk, hogy majd elmondják, hogyan oldjuk meg a gondjaikat. Azzal már tisztában vagyunk, hogy a javaslatokat nekünk kell megfogalmaznunk. Nagyon sokfajta tevékenység van, meg kell határoznunk a prioritásokat, hogy először mivel akarunk foglalkozni. Meg kell határozni, hogyan haladunk. Figyelembe kell venni, amivel a legtöbben foglalkoznak. A begyűjtött adatok határozzák majd meg, hogy mi legyen az a két-három dolog, amit az adott területen először meg kell oldani. Nagyon fontos kérdések merülnek fel. Például a vajdasági magyar köztéri emlékművek, emléktáblák jegyzéke. Ilyen ugyanis nem létezik, ezért létre kell hozni.

A szakemberek segítségére is számítanak.

– Természetesen. A szakemberek tudják, mit hogyan lehetne megoldani. Különböző területeken dolgozó szakemberek fogalmazzák majd meg a javaslataikat. Ezek a szakemberek nem mindig kapcsolódnak össze a hivatásos intézményekkel. Az is fontos, hogy nekünk szükségünk van szoros együttműködésre a hivatásos intézményekkel, mint például a műemlékvédelmi intézetekkel és a levéltárakkal ahhoz, hogy a kutatásokat, a feladatokat el tudjuk végezni, és képesek legyünk megvalósítani a célokat.

Mikorra alakul ki, hogy milyen prioritások mentén haladnak majd?

– Szeptember folyamán. Nem egyszerű feladat, mivel mi a stratégia mellé valamiféle ütemtervet is szeretnénk készíteni, hiszen a stratégia mindig egyfajta vízió is.

Nem egyeznek az elképzelések

A Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozásáról való dialógus szeptemberben indult be ismét. Az érintettek februárig folytattak diskurzust erről, és március 31-éig kellett volna megszületnie a létrehozásról szóló elaborátumnak.

– Az idei évi munkatervünkben március 31-ét határoztuk meg, hogy ekkorra záruljon le a VMNSZ kérdésének a taglalása, és az MNT ezzel kapcsolatban hozzon döntést. Szeptemberben kezdődött és februárban zárult a színházakkal folytatott megbeszéléssorozat, amelyen a teátrumok megfogalmazták azokat az elvárásokat, amelyeknek tiszteletben tartása esetén támogatni tudják az ügyet. Mi ez és a 2002-ben megfogalmazott elképzelések alapján megfogalmaztuk a közigazgatási hivatalban, hogy milyen modell alapján képzeljük el a nemzeti színház működését. Ezt leírtuk, megbeszéltük a Népszínház Magyar Társulatának igazgatójával, és ezután kellett volna egy széles körű társulati megbeszélésnek lennie az MNT elnökével, erre azonban már nem került sor. Kiderült ugyanis, hogy alapvető pontokban nincsenek tisztázva a dolgok. A következőről van szó: a közigazgatási hivatal és az MNT elnöke is azt az elképzelést tartja megvalósíthatónak, hogy a VMNSZ magját a Népszínház Magyar Társulata alkossa. Mi úgy képzeltük, hogy a társulat 25 tagúra bővül, alapfeladatként pedig a tájolást határoztuk meg, vagyis azt, hogy a játszott előadások egyharmada tájolás legyen. Ezt a társulat el is fogadta. Ugyanakkor míg mi azt hittük, hogy végig ugyanúgy beszélünk a dolgokról, kiderült, hogy a társulat valamit másként lát. A mi elképzeléseink szerint a VMNSZ tartományi és nemzeti tanácsi alapítású lenne, és létezne egy szabadkai városi alapítású színház szerb nyelven működő társulattal, s a kettő közösen működtetné azt a színházat, ahol a fodrászok, az öltöztetők, a jegypénztárosok, a világosítók és mások, tehát úgymond a kulissza emberei dolgoznak. Ez a közös háttér lenne városi és tartományi alapítású, mert úgy gondoljuk, hogy csupán így lehet jól működtetni. Nos, itt derült ki, hogy csak mi gondoljuk azt, hogy mindenki erről beszél. A társulat ugyanis egy komplett színházat akar, teljesen saját úgymond háttérszemélyzettel. Tehát ők azt szeretnék, ha nekik is lenne saját fodrászuk, jegypénztárosuk stb., akik csak a VMNSZ munkatársai. De hát ez mégis milyen elképzelés? Egy épületben dolgozva legyen külön fodrásza, jegypénztárosa, díszlettologatója mindkét társulatnak? Ez a funkcionalitás kérdése. Megkérdeztem a társulatot, hogy akkor most mi legyen. Nem lehet 25 fősre felduzzasztani a társulatot, és saját műszaki embereket is biztosítani. Ki fogja vállalni ennek a finanszírozását, hiszen így ezek dupla terhek? Ezeket nehéz átvenni.

Ezek szerint a Magyar Társulat ebbe a történetbe csak úgy menne bele, ha biztosítva lenne a háttérszolgálattal teljes színháza?

– Én ezt így értettem.

És akkor mi lesz a következő lépés?

– Most mindenki gondolkodik, és párbeszédben kell megoldást találni. Mindenki gondolja át. Azt hiszem, hogy félmegoldásokba nem szabad belemenni, olyan szintre kell eljutni ebben a történetben, aminek esélye van a megvalósításra. Amikor kitaláltam, hogy legyen tájolás, ezzel mindenki egyetértett. Hálás vagyok, hogy a színházaink vállalták a tájolási programban való részvételt. Mi biztosítottuk az anyagiakat, ők bejárták Vajdaságot. Ez nagyon fontos, de ha létrehozzuk a VMNSZ-t, ami azért tartományi társalapítású, hogy a tájolás – lévén ez az egyik fontos feladata – anyagilag megoldható legyen, akkor nem lehet azt csinálni, hogy az összes többi színház is a mostaniakhoz hasonlóan tájoljon a továbbiakban is. Az MNT által finanszírozott mostani tájolási program azt hivatott helyettesíteni, amit a VMNSZ-nek kellene végeznie. Akkor nem lehet külön támogatást kapni a tájolásra, mert eleve az, hogy tartományi támogatású plusz anyagi forrást jelent, része a működésének. A többletért pedig fel kell vállalni a tájolást, mint az egyik alapvető küldetést. A színházigazgatók a beszélgetések során világosan elmondták: ha lesz egy VMNSZ, annak az is az egyik feladata lesz, hogy tájoljon, mert többek között ezért hozzuk létre, s a többi színháznak tovább nem kell részt vennie a tájolásban. A közönség buszokkal való beutaztatásával nem helyettesíthető a tájolás. Persze szükség van rá, de arra is, hogy hogy a színházat a saját környezetükben is megéljék az emberek. Szegényedik a kulturális tér, ha egy központúvá tesszük.

 

Hogy a Vajdasági Magyar Nemzeti Színházzal kapcsolatban mi az, amit másként gondol a szabadkai Népszínház Magyar Társulata, arról Mezei Zoltán társulatvezetőt kérdeztük:

– Ahhoz, hogy kialakuljon egy jól működő és hosszú távra szóló struktúra, elengedhetetlen a precíz tervezés. Ezért azt gondolom, hogy még egy csomó egyeztetésre van szükség. Most az egyeztetések egy bizonyos részénél tartunk, és nyilván menet közben derül ki, ki mit gondol. Meg kell találnunk az arany középutat, tehát a beszélgetések még folytatódni fognak, meg kell majd vizsgálni, hogy mik a lehetőségek és a kívánalmak. Egy színháznak nagyon fontos a megfelelő gazdasági és műszaki háttér. Az az alapelképzelés, hogy három intézmény jöjjön létre: az ún. műszaki ház, a VMNSZ és a szerb társulat. Mi úgy gondoljuk, hogy a nemzeti színháznak mindenképpen önálló gazdasági és műszaki osztállyal kell rendelkeznie. Fontos a műszaki osztály rétegzése, ezért két csoportra kell osztani. Azoknak a műszakiaknak, akik minden nap ott vannak az előadásokon – többek között az ügyelő, a súgó, a fodrász, a sminkes, a kellékes, a díszletmunkás –, a sajátjuknak kell érezniük azt a színházat, amelyben dolgoznak. Ennek a műszaki osztálynak együtt kell lélegeznie a színészekkel, csak így tudunk egy korszerű, kompakt színházi felállást biztosítani. Ők szerves részét képezik egy-egy előadásnak, ebből kifolyólag nem lehetnek külsősök. A művészállomány enélkül a kiszolgáló személyzet nélkül nem tud jól dolgozni. És van az a része a műszaki osztálynak – a díszletgyártó részleg, a festők, a lakatosműhely, az asztalosműhely, a varroda –, amelynek nem kell állandóan ott lennie, mert az előadások játszásakor nem vesznek részt a munkában, mert nekik az előkészítésben van szerepük. Ezért ők lehetnek az a bizonyos harmadik egység, az ún. műszaki ház. Tehát meglévő állományt kell ügyesen elosztani. Nyilván fontos az is, hogy gyarapodjon a színészek száma, de ha nincs egy megbízható, állandó kiszolgáló személyzet, lehet a színháznak 50 színésze is, nem tud velük mit kezdeni.

A tájolással kapcsolatban azt tudom elmondani, hogy igen, nagyon fontos feladata a nemzeti színháznak a tájolás, de a legfontosabb és elsődleges feladatának a nemzeti értékeink minél magasabb színvonalon való képviseletét érzem. Nem egy utazó színházat kell csinálni, nem lehet ez a fő profilja, vagyis a tájolás is az egyik fontos feladata, de nem a legfontosabb.