Talajvesztett nők a könyvtárban

A Kitakart Psyché sorozat bemutatója Szabadkán

„Könyvekre szükség van, ez nem vitás, ehhez írókra van szükség, ehhez sem férhet kétség, az írók pedig vagy férfiak lehetnek, vagy nők. Teljesebb az az irodalom, amelyben mindkét hang megszólal” – írta a Kitakart Psychéről Hajós András zenész, s ugyanerről, a női szempont magyar irodalomba való bevezetésének fontosságáról beszélt az anyaszerkesztő, Forgács Zsuzsa Bruria is a szabadkai Városi Könyvtárban megtartott szerdai könyvbemutatón. Antológiáikban azt szeretnék megmutatni, milyen a világ a nők felől nézve, hogyan látják a körülöttük lévő dolgokat a gyengé(de)bb nem képviselői, biológiai és társadalmi helyzetük különbözőségéből fakadóan. A tematikus számokban megjelenő, hatkötetesre tervezett sorozatnak 2005-ben adták ki az első darabját, az Éjszakai állatkertet, amelynek középpontjában a női szexualitás, s ezáltal a vágy, a szenvedély, az intimitás, a testiség, a szerelem és az erőszak áll. A második kötet, a Szomjas oázis szöveggyűjtemény a női testről, elsősorban a megfoganásról, a szülésről, a születésről és a vetélésről. A harmadik és a negyedik kiadvány testvérkönyv: a Dzsungel a szívben a lányok és anyák, A szív kutyája pedig a lányok és apák antológiája. Mint Forgács Zsuzsa Bruria elmondta, a következő kötet a női barátságokról fog szólni, az utolsó pedig a Simone de Beauvoir-i értelemben vett, szocializáció során bekövetkező nővé válásról szóló történeteket fogja tartalmazni.

Az antológiáknak eddig összesen 70 szerzőjük van, akik nagyon sokféle háttérrel rendelkeznek: nemcsak földrajzi értelemben érkeztek sokfelől, hanem művészi értelemben is, hiszen nem csupán írók és költők vannak közöttük, hanem színészek, rendezők, énekesek és képzőművészek is. Ezúttal négyen olvastak fel közülük: az anyaszerkesztőn kívül Ladik Katalin, Lángh Júlia és Lovas Ildikó. Ladik Katalin rögtön az est elején leszögezte: minden különbözőségük ellenére összeköti őket a talajvesztettségük. Ő például a kilencvenes években költözött Újvidékről Budapestre, amit azóta sem tart az otthonának. Lovas Ildikó elmondta, ugyan sohasem élt külföldön („csak itthon tudom megenni a vasárnapi húslevest”), a délszláv háborúk idején mégis folyton rácsodálkoztak a szabadkai utcákon, hogy még nem menekült el. Időbe telt, mire rájött, nem azért kérdezősködnek az emberek, mert azt szeretnék, hogy ne menjen el, hanem azért, mert nem akarták, hogy maradjon. Ez pedig egyfajta belső emigrációba kényszerítette. Lángh Júlia húsz évig volt távol az otthonától, előbb Párizsban, majd Münchenben dolgozott, kétszer az afrikai kontinensen is megfordult, de sohasem érezte talajvesztettnek magát, ami talán azzal magyarázható, hogy keresztény úri középosztálybeli családjában már gyerekként is kívülállónak számított. Vele ellentétben Forgács Zsuzsa Bruriát, aki egy botrányt okozó belgrádi színházi fellépés miatt távozott a hetvenes évek végén Magyarországról, 13 éves New York-i tartózkodása alatt végig erős honvágy gyötörte.

Amennyire sokféleképpen élik meg ezek a nők a saját talajvesztettségüket, ugyanolyan sokfélék az alkotásaik is. Ami a Kitakart Psyché sorozat antológiáiban benne van, az tehát több, mint irodalom – női sorsokon átszűrt XXI. század elejei korkép.

Berényi Emőke, Magyar Szó 2012. május 11-én