A teljesítmény és az érték, avagy két pont közt legrövidebb út az egyenes

Lovas Ildikó, az MNT művelődési tanácsosának ünnepi beszéde a Magyar Kultúra Napja délvidéki központi ünnepségén

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye az a film, amelyikben az egyébként nem túl ügyes, nem túl bátor és a legkevésbé sem rettenthetetlen, de az algebrában járatos főhős kijelenti, hogy ,,két pont közt legrövidebb út az egyenes”, majd egyetlen mozdulattal orrba vágja az ideákat, elképzeléseket és az ahhoz ragaszkodókat megcsúfoló szereplőt, kiütve ezzel nemcsak a csúfolódót, de azt a magatartást is, ami a cinizmusból, a folyamatos áskálódásból, keresztbetevésből és bármely kezdeményezés kicsúfolásából táplálkozik, hizlalódik.

Ha akarjuk, ha úgy döntünk, hogy ebben hiszünk, akkor a világ lehet olyan, ahol két pont közt legrövidebb út az egyenes.

Nekem az a meggyőződésem, hogy mi már ezt így eldöntöttük, ki-ki a maga számára, hiszen ez mindenképpen individuális döntés. Ennek bizonyítékairól és eredményéről szeretnék ma este, a magyar kultúra vajdasági központi ünnepségén beszélni, „a két pont közt legrövidebb út az egyenes”-tétel erőteljes és meghatározó jelenlétének bizonyítására a vajdasági magyar kulturális életben, ami önmagában, cselekedetei által kijelöli a cinikus, leszóló mondathuszárok helyét a vajdasági magyar kultúra mindennapjaiban.

A két pont, ami közé meghúzandó mint legrövidebb, tehát a leggyorsabban eredményt mutató, sikert hozó út, az egyenes, legyen az érték és a teljesítmény.

Az első dolog, amit a vajdasági magyar kultúrában meg kellett válaszolni ahhoz, hogy az érték és a teljesítmény vonatkozásában a legrövidebb utat választhassuk, az nem más, mint az élet minden más területén is jelen lévő, folyamatos munkára és polémiára késztető kérdés: ki veszi el a helyet az arra érdemesek, az értéket teremtők elől, és ki mondja meg, mi a teljesítmény, kell-e egyáltalán a kultúrában a teljesítmény fogalmát használni.

Történelmünk és ezzel együtt kultúránk is tele van olyan helyzetekkel, amikor ezekre a kérdésekre rossz választ adtunk, ami bizony kerülő utakhoz, zsákutcákhoz vezetett bennünket, hosszú évekre, évtizedekre, és ma is kijelöli a beszédpozíciót, akár tetszik ez a beszélőnek, akár nem. Szabó Dezső gondolata az ,,értelmiségi helyekre törő zsidókról és a földet elfoglaló svábokról” évtizedekre meghatározott irányvonalakat, és kijelölte a szembenállás helyét, ami a kijelentéstől eltelt több mint hét évtized után csak manapság kezd lassan oldódni, amennyiben oldódásnak tekinthetjük az érdemi párbeszédre törekvést – itt leginkább történészi munkákra, tanulmányokra, kötetekre gondolhatunk.

Szabó Dezső sokakhoz, a határon kívülre került magyarok közt is sokakhoz közel álló gondolata azonban nem oldotta meg a problémát, ahogyan egyetlen kirekesztő és ezáltal buta mondat sem oldhat meg bármit, ennyiben tehát el is vethetnénk, ha közvetetten nem kapcsolódna ez a megállapítás az értékhez és a teljesítményhez. Ugyanis ez az 1937-es mondat azért fogalmazódott meg, mert leírt egy helyzetet. A helyzet pedig az volt, ahogyan az idézett szerző és a köréhez tartozó írók gyakran megfogalmazták, hogy – számos társadalmi, szociális, kulturális ok és körülmény következtében – a magyarok lemaradtak a teljesítmény területén. Kevesebb volt a földjük, kevesebb volt köztük az orvos, ügyvéd, hírlapíró, mérnök, színész.

Mindebből a legrövidebb (sikert hozó) út vonatkozásában itt és most, 2013-ban Vajdaságban, mi következtethető ki? Azt kell mondanunk, hogy ugyanaz a következtetés, ami a túléléshez, megmaradáshoz kellett, hogy legyen 1919 után mindenkor, és amit a vajdasági magyar közösség nagyon hamar átlátott, felfogott, megértett, magáévá tett: Citius, altius, fortius – Gyorsabban, magasabbra, erősebben.

A teljesítménynek – akár az olimpián, akár a gyerekek közt rendezett mezei futóversenyen, a drámaíró versenyen vagy a szavalóversenyen is, de az ovisok közt is életük első jelmezbálas versenyén – az a lényege, hogy jobbnak kell lenni másoknál. Ebben pedig az embert semmi nem akadályozhatja meg, hacsak törvényekkel vagy más megkülönböztetéssel ki nem zárják, el nem lehetetlenítik, tehát semmi nem akadályozhatja meg az embert abban, hogy jobb legyen másoknál, csak a saját tehetsége, szorgalma és kitartása – vagy azok hiánya.

A kellő tehetség, szorgalom vagy kitartás hiánya az embereket sajnos nem teszi elfogadóvá, megértővé, szurkolóvá, éppen ellenkezőleg, cinikussá, hadonászóvá és hadoválóvá teszi, megmondóvá és éceszgéberré, ugyanis ezeknek nincs mércéje, nincs mértékegysége, nincs hozzá rendelhető teljesítmény, csak a mások teljesítményéről való beszéd van, mondathuszárkodás, ami elmismásolja, szétkeni a hiányzó vagy gyöngécske teljesítmény okozta frusztráltságot.

A kellő tehetség, szorgalom és kitartás pedig bátran vállalja a megmérettetést, a teljesítmény felmutatásának különböző formáit, mert az értékteremtésben a teljesítmény nem más, mint a nagyszerűség terepe, a középszerűségből való kiemelkedés lehetősége.

Az érték és a teljesítmény egymást meghatározó és építő fogalmak, a mindennapok folyamában az érték és a teljesítmény teszi gazdaggá az ünnepet. A ma este díjazottjai, a ma esti műsor szereplői számunkra az elmúlt évben az érték és teljesítmény csúcsai, őket ünnepeljük, velük kell felvenni a versenyt, és ők veszik fel továbbra is a versenyt. Ők a legrövidebb út, ők az egyenes a két pont, az érték és a teljesítmény két pontja között.

Mi a feladatunk ezen a téren, mi a közösen megfogalmazható, vállalható feladatunk, ami segíti – elsősorban a fiatalokat abban, hogy értéket teremtsenek, hogy teljesítmény legyen mögöttünk, hogy a közösségünk erős és versenyképes legyen, hogy jó választ adjunk a társadalmi körülményekre. Az MNT két és fél éve folyamatosan tesz azért, hogy megteremtse a lehetőséget arra, hogy jó közösségi válaszokat fogalmazzunk meg. A teljesítmény, a siker, a létrehozott érték az mindig egyéni eredmény, átvirrasztott, áttanult, átgyakorolt éjszakák és évek eredménye. De olyan közösségi hangulatnak a megteremtése, amiben az emberek, családok, egyesületek, intézmények akarják a két pont közt a legrövidebb utat, az közös munka.

Ha megfogalmazzuk azt a kérdést, hol állunk ebben a közös munkában, a válasznak cáfolnia kell már a kérdésnek az állítás részét is: ez nem mindenki számára közös munka. Azok számára például, akik mindent elkövettek, minden követ megmozgattak, magyarként mozgattak meg minden követ, hogy legyen kevesebb a nemzeti tanácsok hatásköre, most ünnepelhetnek, mert január 17-én az alkotmánybíróság elindította azt az eljárást, aminek eredményeképpen oly mértékben csorbulhatnak a nemzeti tanácsok törvényes lehetőségei, hogy az alapjaiban vágja el a többéves munkát, erőfeszítést, teszi semmissé a lehetőségeinket a magyar intézményrendszer építése és fejlesztése terén az oktatás, a kultúra, a média és a nyelvhasználat területén.

Ha ettől a jelenségtől, a – mindenféle – szabadság nevében való destruktív vonulaton, a közösséghez cinikusan viszonyuló mondathuszárok magatartásán átlépve fogalmazzuk meg a kérdést, hol állunk a közös munkában, akkor azt kell mondanunk, hogy a múlt század kilencvenes éveinek nagy elvándorlási hullámán túl, amely rettenetesen érintette az értelmiségi köröket, az elmúlt évek folyamatos elvándorlási hullámával is megküzdve, negyedmillióan maradva, de olyan új generációkat sikerült fölnevelnie a mostani negyven és ötven közöttieknek, olyan erőteljes generációt a mostani hatvan körülieknek, akik nemcsak pótolják az űrt, nemcsak átveszik a helyet, de talán teljesítményük vonatkozásában messze felülmúlják a reményeket is. Ha a – mindenféle – szabadságjogokra hivatkozó magyar kezdeményezések, amelyek zárójelben jegyezve csak meg, összeérnek a szerb nacionalista – legfőként demokrata párti és Koštunica-párti – kezdeményezésekkel, mégsem járnak sikerrel, és az alkotmánybíróság az elkövetkező időszakban nem fűrészeli el a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, akkor a vajdasági magyar intézményrendszer élén értékteremtő és teljesítményorientált harminc körüli vezetők és munkatársi kör lesz. Az én számomra ez mindenképpen a vajdasági magyar közösség által életre hívott, megteremtett csoda, a kilencvenes években a vajdasági magyar létet vállaló, akkori fiatalok döntésének társadalmi eredményként felmutatható következménye, ami a vajdasági magyar kulturális élet mindennapjaiban létezik. Gondoljunk a VMMSZ megújult elnökségére, a Forum regénypályázat első helyezettjére, a röpülj pávásokra, a tanyaszínházasokra vagy a Szabadkai Rádió formálódó ifjúsági rádiós színjátszó csoportjára, és sorolhatnánk.

A kultúra alakítása, teremtése, a művészi érték nem önmagától jön létre, hanem komoly és megfeszített, évek, évtizedek munkájának az eredménye, ez a munka az egyenes, ami az érték és a teljesítmény két pontja közt feszül. A vajdasági magyar kulturális életben sokan töltik meg ezt az utat, különös örömünkre, legfőképpen fiatalok. De tudjuk jól, hogy a kultúrában az érték létrehozása az örökség és hagyományok, az előttünk járók ismerete, tisztelete és újraértelmezése nélkül nem történhet.

Így tehát a 2013-as év a vajdasági magyar kulturális életben a jövő nemzedékek – általános- és középiskolások – számára pályázat, versenyek és találkozók szervezésével fogja a Magyar Nemzeti Tanács megismertetni, értelmezni és a újraértelmezni a 100 éve született Weöres Sándor költő és Friedmann Endre Ernő néven született, Robert Capa névvel világhírűvé vált fotós életművét, emellett pedig a kiemelt jelentőségű könyvtáraink, illetve a kistérségben meghatározó művelődési egyesületek bevonásával mozgó kiállításokon, illetve kiadványokkal és estekkel tisztelgünk 2013-ban a vajdasági magyar kulturális élet meghatározó nagyságai, a 120 éve született Szenteleky Kornél, a 85 éve született Kopeczky László, Kalapis Zoltán, Kalmár Ferenc, Vinkler Imre, Fehér Ferenc, Sáfrány Imre, Dévavári Zoltán és Vukovics Géza előtt.

Az ő életművük, a ma este díjazottjainak életműve és a ma esti fellépők művészi teljesítménye – akiknek szívből gratulálok a magam és a Magyar Nemzeti Tanács nevében – annak az igazsága, hogy két pont közt legrövidebb út az egyenes, amennyiben a két pont az érték és a teljesítmény, az út pedig a kitartás és a munka.