Március 29., Kosztolányi Dezső születésnapja a vajdasági magyar irodalom és könyv napja

,,Az életet szerettem. Azt, ami lüktet,
azt, ami vágtat a vér rohamán.”

(Kosztolányi Dezső: Magánbeszéd)

Kosztolányi negyvenkét éves volt, amikor ezt a versét megjelentette a Nyugatban. Mint aki már túlvan a lényeg megértésén. A lényeget meg kell értenie minden embernek, aki megszületik. Nem halhat meg senki anélkül, hogy nem érti meg –  a csakis rá vonatkozót. Bizonyára vannak sokan, akiknél ez az utolsó pillanat. Váratlanul is éri őket. Döbbenten és megadón szemlélik a helyzetet, amibe kerültek, a helyzetet, ami arról szól, hogy miért jártak a földön. Mi volt a célja létezésüknek.

De bizonyára többen vannak azok, akik közben, életidejük alatt akarják megérteni a lényeget. De még olyanok is sokan lehetnek, akik egyenesen ezt tűzik ki életcélul. Kosztolányi nem tartozott ez utóbbiak közé. Azt hiszem, azok közé sem, akik meg akarták volna érteni életidejük alatt. Művész volt, nyilván számára is eléggé egyszerű és egyértelmű volt, hogy az ő életének ez a lényege. Emiatt járt a földön. A művészet miatt. Magyar irodalmat fogok mondani mégis, nem művészetet.

Kosztolányi a magyar irodalom miatt járt a földön.

1885. március 29-én – ezt minden évben hangosan ki kell mondani, mint egy imádságot, ezernyolcszáznyolcvanötmárciushuszonkilenc – azért született meg Szabadkán, hogy a magyar irodalom emberségében legyen több és más. Ha ez lehet irodalmi mérce. Persze, hogy nem lehet, irodalmárok ilyent sohasem  engednének, ezért csak írók mondhatják, csak írók imádkozhatnak egy dátummal a szájukon, és ami utána következik.

No de, mondom, nagy életismerő volt, az élet nagyszerű szakértője, de amellett esztétalélek is, aki a moralitásnak nem annyira önmagáért volt híve, mint inkább, mert undorodott az immoralitás rútságaitól. (...) Rejtélyes lény volt, mert rendkívül bonyolult lélek, ilyet még alig is láttam. Mert tudott haragudni – nem volt indulattalan – , tudott tévedni, hibákat elkövetni, még nagyokat is, de senki nála jobban nem érezte, ha hiba volt a hiba, mert a lelke abban, hogy mi a tisztesség, nem tévedett.

Talán ez olyan különös, olyan nagyszerű és kivételes dolog? – tehetik fel a kérdést. Mondhatnám erre, hogy Füst Milán szájából meglehetősen. De talán ez is keveset mond, ajkukat biggyeszthetik, barátok, írók, mi mást írnának egymásról, különösen arról, aki már nem él.

És lehet, hogy igazuk van. De azt mondom én: ha igazuk van, akkor semmi sem érvényes. Különösen pedig az idézett Kosztolányi-sorok nem érvényesek. Mert akkor sem ízlés, sem tisztesség, sem akarat, sem vágy, sem hiba, sem tévedés, nem lehet vágtató a vér rohamán. Cammogó esetleg. Kis vágy, kevés ízlés, némi tisztesség, elhaló akarat, az élet vége felé sem elszánás, sem hiba.

Erről is lehet dalolni az úrnak.

Csak azt nem Kosztolányi teszi.

Kún Béla repülőgépen menekült az országból.  

A mélybe hulló aranyláncon megcsillan a nevetés, Kosztolányi nevetése, visszahallik a történelemben, az ő személyes indulataiban,  az őt jobbról és balról egyaránt támadók mozdulataiban. Nyakkendőjét rángatják. Pardon, mondja ő – nem vagyunk tökéletesek, drágáim.

Mint aki már túlvan a lényeg megértésén, miközben japáni költők szavait szopogatja, ő maga a lényeg, talán ezt is mondhatná, de félrefordul és mormogja a szavakat, amiből költészet lesz és próza – sajnos tökéletes, hibátlan forma, túlzásaiban és nyálában is hibátlan, mert az ízlés ilyen: nem enged. Akit nem enged, azt fogva tartja, kergeti, űzi, mint tette Kosztolányival.

Én nem akartam gondolni rá. Gondolni vele.

 Túlságosan sok. Az elviselhetetlenségig. Oly könnyű volna, ha idézhetném, vagy elnevezhetném, mint ahogyan elnevezik őt, elneveznek róla a színházat, iskolát, diáksegélyzőt, művelődési ház termét. De csak a születésének idejét mondom ki hangosan évente egyszer.

A lényeget meg kell értenie mindenkinek, aki született. Csak Kosztolányi ismeretében nehezebb. Könnyebb és nehezebb.

Kosztolányi a magyar irodalom miatt volt a földön. Azért, hogy a magyar irodalomban mondja el, hogy a létezés csodálatos. A legszebb művelet, ami megeshet velünk.

...létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog. Ezzel kezdődik a világ. Ezt nem szabad veszni hagyni soha. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse. És a halál felé, a semmi felé utazva attól fogja el a váratlan boldogság, hogy bebizonyosodik, meg tudta őrizni.

Ottlik Gézának volt tudása megbirkózni vele. Én mindig csak addig jutok, hogy őt idézem és másokat, Kosztolányiról beszélve  a Kosztolányiról  írókat idézem.  

De lassan kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy gondolnom kell rá, gondolnom vele. Elnevezni róla egy szélfútta sarkot a városban, amin osztozunk. A létben, amiben osztozunk. A kétségbeesésben – ezt talán ismerem.

Ha azt gondolja bárki, elragadtatott mondatok ezek, esetleg ugyanilyennek látja az idézett két Kosztolányi sort, az bizony téved.

És nem hallja a kacagást, a tisztesség megkövetelte a mély zokogás mögött az ironikus és biztos mozdulatot, ami ezt az egész emelkedettséget egy hirtelen mozdulattal a földre rántja:

Mostan természetesen kiabálok,
izgága dühvel csapkodom üres
kezem. 

Ezt írja Kosztolányi a vers folytatásában. Természetesen, mondja, naná! És fintorog egyet, miközben félrenéz szégyenlősen, hogy könnyeket csalt a saját szemébe és a miénkbe is, de büszke magára, mert ha valaki, hát ő túlvan a lényegen, ő maga a lényeg, megértette régen, ahogyan mi is azok vagyunk – de erre most ne menjünk el. Izgága dühvel üres kezét a költő (micsoda túlzások!) azért csapkodhatja, mert

De megvesztem azért, ami elveszendő,
imádtam én a legtöbbet, ami széthull
s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.

így fejezi a versét.

Ez a létezés. Málna, hal, rothadás. És közben az öröm, a vágy, a végtelen feszülés, hogy meg tudjuk tartani. Senki nem halhat meg úgy, hogy nem ismeri meg a lényeget, a csakis rá vonatkozót. Hogy miért járt a földön. S ez bizony nehéz lehet.

De élni úgy, hogy ismerni a lényeget, még nehezebb. De ezt Kosztolányi tudja.

                                                                                                                 Lovas Ildikó