Dr. Hódi Sándor: Cselekvésre ösztönző, nemzetileg elkötelezett Magyar Szóra van szükség
Interjú a Magyar Nemzeti Tanács Tájékoztatási Bizottsága elnökével a Magyar Szó főszerkesztőjének a felmetése kapcsán
- Elnök úr, az Ön által vezetett bizottság mért támogatta Pressburger Csabának, a Magyar Szó fő és felelős szerkesztőjének a leváltását?
- Kétségtelen, hogy a főszerkesztőnek nagyon jó tulajdonságai, képességei, adottságai vannak. Szellemileg is értékes ember. De mint az a Magyar Nemzeti Tanács tájékoztatási bizottságának az ülésén lezajlott négyórás vita során is kiderült, az a 8 ember, aki végül is a menesztése mellett döntött, a szemléletmódjában talált kifogásolni valót, illetve ezzel kapcsolatban fogalmazott meg hiányérzetet. Ez a hiányérzet a vajdasági magyar közösség melletti nagyobb elkötelezettséget teszi szóvá. A főszerkesztő úr a gondolat és véleményszabadság jogával élve joggal hangsúlyozta, hogy bármiféle gondolat, kritika megjelenhet a sajtóban. Ezt mások is így látták, így látjuk. Ellenben kétségtelen, hogy egy nehéz helyzetben levő közösség, mint amilyen a vajdasági nemzetrész, olyan múlt után, mint ami mögöttünk van, az önszerveződés és önépítkezés szempontjából mégiscsak nagyobb újságírói, vagy mondjuk értelmiségi támogatást, kötelezettséget kíván ahhoz, hogy azokkal a nehéz időkkel, amelyek ránk várnak, sikeresen megbirkózzunk.
- Milyen főszerkesztőre van szüksége a magyarságnak a Magyar Szó élén?
- Olyan főszerkesztőre, olyan szerkesztőségre, olyan újságírókra, de olyan értelmiségiekre és egyáltalán olyan magatartású emberekre van szükségünk, akik tisztán látják ennek a közösségnek a helyzetét, szívükön viselik az itt élő emberek sorsát, s tudják, hogy ezért valamit tenni kell, áldozni kell! Olyan értelemben, hogy ki kell állni a közösségért és a nehézségeket is fel kell vállalni. Ez egy nehéz döntés volt. Ennek a keresztjét, terhét érezzük, de úgy vélem, hogy a további konfliktusok kiéleződésének elkerülése érdekében ezt szükséges volt megtenni. Pláne egy olyan korban, napjainkban, amikor a lapalapítók, igazgatók nem indokolnak semmit, hanem máról holnapra felmondanak embereknek, gyárakat zárnak be. Ez a természetes. Nekem az a véleményem, hogy így is, túlságosan sokáig húzódott ez az ügy. Túl sokat rágódtunk, túl sokat tépelődtünk rajta. Néha a sebészek eljárása a legcélravezetőbb mindenki szempontjából.
- A tájékoztatási bizottság ülésén Önből a pszichológus szólalt meg, amikor azt elemezte, hogy a Magyar Szóban megjelent írások gyakran túl sok negatív és kevés pozitív energiát sugároztak az olvasók felé…
- Így van. Ez egy nagyon fontos kérdés. Régi példa erre az, hogy „félig üres, vagy félig tele a pohár”. Tehát lehet pesszimizmust és lehet optimizmust sugallni. Korántsem mindegy, hogy mi hitet, reményt öntünk egymásba, vagy elkedvetlenítjük egymást, olyképpen hogy rosszabbnál rosszabb példát sorolunk fel. Nekem az volt a személyes tapasztalatom, hogy a Magyar Szóban ez a pozitív életszemlélet, vagy az új bizakodást sugalló vállalkozói, cselekvési kedv hiányzott. Inkább volt tapasztalható egy kis törleszkedő viselkedés, amihez néha egy kis politikai betartás is párosult. Ez néha kifejezetten nehezítette azoknak a dolgát, akik megpróbáltak lelket rázni a csüggedő emberekbe. Nagyon nehéz időkön vagyunk túl. Gondoljunk bele, annak idején ki kellett mondani, hogy ami itt zajlott, az nem a mi háborúnk volt, hogy a férfiak a katonai behívó parancsnak ne tegyetek eleget. Életveszélyes helyzetben voltunk. Ezt valakinek ki kellett mondania. Szerencsére volt, aki megjelentette ezt a közleményt annak idején. Tehát több ilyen megnyilatkozásra van szükség, hogy a közösség a vészhelyzeteket túlélje. Bátorság és elkötelezettség kell, a nemzet mellett. Én azt várom a Magyar Szótól és a vajdasági magyar médiától is, hogy amikor a gondokról, bajokról beszél, vegyék figyelembe, hogy mindig, minden élethelyzetben van, ami előremutató, ami reményt ad, ami cselekvésre ösztönöz bennünket. Ezt szeretném, ha mindig, minden szituációban arra mutatnának rá, hogy mi az, ami cselekvésre motivál. Illetve ha bemutatnák azokat a személyeket, akik a legnehezebb helyzetekben, ahogy mondani szokás, mint a macska, mindig két lábra esnek és megtalálják a cselekvés módját, lehetőségét.